Meltdown

A régi freeblogos blogot próbálom áthozni.

Havi archívumok: január 2006

Mi értelme?

Mi a retkes ménkő értelme van annak, hogy az ember naponta két dolgozatot kifosson magából? Akkora szarságok jönnek ki ilyenkor, hogy ezeket aztán pláne szégyellném még mégegyszer lelőni egy másik tanárnak. Csupa elfecsérelt idő és energia. Mindenki jön a kis ügyi követelményrendszerkéjével, amit otthon két vekni és egy parizer között állított össze, ennyi oldal, akkora betű, piros masni, cugos cipőben leadni. És aztán semmi köze sincs egymához a dolgoknak: ma busmanok kajtatnak hetekig egy girhes zsiráf után, holnap Kosztolányi mászik elő a sírből és dúdol valami fonnyadt százafordulós sanzont, azután meg az inter- és intrafrémes kódolás compression artifactjei közt keressük az elveszett képkockákat. Főleg a filótól undorodok. Érted, undorodok attól az épülettől is! Már 2000-ben is utáltam, amikor eljöttem onnan, nagy naiv pofával azt hivén, hogy végleg. És akkor az örökké lemaradt, Bologna felé rúgkapáló, fércmegoldásokkal nyekegő kolozsvári oktatási trouvaille közepén kézenközön visszaküldenek a filóra doktorálni! Kellett púp a hátamra, bazmeg? NEM LESZEK TANÁR! NEM LESZEK TANÁR! NEM LESZEK TANÁR! NEM LESZEK TANÁR! Programozó még lehetek:



10 PRINT "nem leszek tanár bazdmeg!";
20 GOTO 10;

Beteg a babám

Hátha ettől jobban lesz.

Szessziós vérszarás

Szessziós szlogenek, 2006: kannibálturiszt, schlönfalu-fűgünther-bádogdob, niggerek, karácsonyibalogh, érzékiutazás, könyörgőballada, borosüvegek, bunyuel, egy katonaének, gadamer, háromkisördög, költségvetés, tudományos forradalmak, beszűrődőfény, kameraállás, szűkítsükakutatásitémát, krétakörvonalkrimi, találkozunkapótszesszióban.

Amúgy amióta adott az Intend egy vadiúj DVD-írót és újból hozzáférek a megírt tartalomhoz, elég sok szessziós black metált hallgatok. Mayhem, Bal-Sagoth, Finntroll. Nagyon jólesik ebben a szessziós genocid hangulatban, így egy halom Wagner és Leonard Cohen után.

De nem panaszkodom, mert azért jól telik. Sőőőt.

Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére

(Petri György verse)

Felfordult a ferdeajkú vén trotty,
az orosz-magyar monarchiának kezd vége lenni.
Jaru és Csau, a két rossz arcú temetőőr,
Kelet-Európa csődtömeggondnokai,

latolgatják, hogy lesz-e borravaló.
Szuszognak, piszmognak a koszorúkkal.
Fülelnek: tán már lövik is az üdvöt.

Mindenesetre: halott.
Nem veszi elő többé
a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit.

Intelligence

Most, ha hiszed, ha nem, NEM az amerikai kémelhárításról fogok beszélni, hanem az intelligenciáról. Nem is annyira vicces, amikor valakit fényes elmének szólítanak.

Az intelligencia érdekes, képlékeny matéria. Van a nagy, általános intelligencia, ami az IQ-val mérnek vagy próbálnak mérni. Ez olyan mint a diffúz fény, mindent bevilágítana, ha elég erős lenne. Van, akiknél pislákol, mint egy szar neon, van, akiknél erős fénnyel ragyog, de néhanapján kiég a wolfram-szál belőle. Az emberek nagyrésze egy légyszaros 25 wattos körtét éget.

Aztán vannak ezek az irányított intelligenciák, matematikai, zenei, képi, satöbbi. Ezek olyanok mint a jó spotlámpák, rá kell hangolódni, a fénykaput kicsire zárni és létrehozhatunk dolgokat általa. Viszont ott a veszély, hogy így sok mindent kizárunk az előadásból, csak a tenor kap elég fényt. Még egy tragika elférne.

És van az érzelmi intelligencia. A nagyon irányított fénynyaláb, ami egy emberre irányítva szúrni, égetni tud, más irányból nézve viszont semmi. Most már készítenek lézert, amely egy nyalábban marad kilométerekig is. És akkor nem is beszéltem a polarizált fényről. Meg a fényhőmérsékletről.

Kész van! (sátáni kacajjal)

Az éjjel befejeztem a Három kisördögöt, írtam hozzá rendezői koncepciót is, sőt, egy fejezetnek kidolgoztam a technikai forgatókönyvét is (a legtöbb baj ezzel lesz szerintem).

Persze, nem tudok fellélegezni, mert még millió elkészíteni való dolog lesz, de legalább ez megvan. Olvassátok el, pédéeffben van. Ez mondjuk a 0.9-es beta verzió, lesz ez még jobb is, de ezzel már nekiállhatok tervezni.

Most pedig lássuk az örökifjú Barthes-ot…

Los tres diablos poquitos

Nagyon nem akar menni a forgatókönyvírás. Minél több profi tanácsát olvasom el erről a nemes művészetről (ami inkább hárdvork, ipar, meszeria és agytorna), annál kétségesebbé válik, hogy összejön valami. Már szoftvert is letöltöttem hozzá, mert Hollywoodban ezt használják. Persze attól még nem fog menni.

Az este írtam pár oldal párbeszédet, amiben a Vörösmarty Mihály (Michael von Rotbach) három ördöge azon veszekedik, hogy miképp legyenek főszereplők. Ma reggel elolvastam és szar volt, nagyon szar, és most tél van, hideg tél.

De lehet, hogy így kell csinálni. Beleolvastam pár hatalmas amerikai alapmű forgatókönyvébe és hihetetlen, milyen gagyik. A Casablanca, a Csillagok Háborúja annyira trehány és buta szöveg, annyira szájbarágós, hogy inkább szóját eszek helyette. Persze filmen egész másképp néz ki minden. S most akkor idézem Frank Zappát (“I wonder, wonder… I maybe totally wrong, but I’m a…”) és nekilátok.

Blow-Up

Ez most nem Antonioni vagy efféle, hanem elmentünk a babámmal és Dunaival nagyítani. Elég kis ergonómiával, mert két film is használhatatlan lett (az egyik beleszakadt a Zenitbe, a másikat egy szintén szovjet gép nem is tekerte egész nap, hanem az első kockára exponált 36-ot). Készült viszont egy halom postabélyeg-méretű zsebfotó, direkt kicsi bukszákra méretezve, meg találtunk pár hatalmas, ’89-ben lejárt Azomureş papírt, amik nagyon érdekesen reagáltak a fényre és az előhívóra, készült egy pár hihetetlen színpompás nagyítás, egyesek daggerotípiára emlékeztetnek, mások überszemcsések és minden karcolás látszik rajtuk, szóval mindenképpen érdekes tapasztalat volt. Aztán hétre értem haza és zombiként hevertem fél háromig.

Ha valaki otthon talál A4-esnél nagyobb lejárt nyersanyagokat, ne dobja el, ajándékozza nekem! Kap cserébe egy posztmodern transzközép neoavantgárd műremeket. Érdekes családi negatívok is jöhetnek.

Bishibosh lives again

A dispután kissebbfajta penge-, szó- és érvváltás keletkezett blogok (többek között az enyém) kapcsán. Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle, valami érdekes, vagy csak marakodás? Aztán témánál maradva: a transindex szemlézte a fotós topikot, nézzétek meg a Bishibosh (na ki az?, hehe) fotóit.

Itt volt Radu Igazság pár napra, animációs kurzust tartani, sajnos, sok nyoma nem maradt, pedig nagyon kedves ember és tetszett neki az ötletem is (ami kb. annyi, hogy a rendőrök körberajzolnak egy tetemet krétával, ahogy szokták gyilkosságkor a krimikben, a krétakörvonal életre kel és elindul megkeresni a gyilkost, aztán ugyanúgy hátból leszúrja, muhahahaha). De attól függetlenül, lehet hogy lesz valami az egészből.

Tényleg, elmondom, honnan jött a disputás Bishibosh név. A kettős Diablóból származik: egy balfasz szörnyecske, egy kis zöld fősámán, aki borzalmasan idegesítő, mert állandóan feltámasztja a lemészárolt vörös démonkákat. Amikor csináltam a disputás nevemet (jó régen, asszem, 2001-ben), akkor meg éppen a Diablót nyomtuk Pistukával orrba-szájba.

Upside down and no escape

Hogy kerül a halkonzerv a számítógép pléhházára? Hogy kerül az asztali polc tartalma a földre (polcostól, úgy értem)? Hogy került “Everlast” az én számítógépemre? Aki tudja a fenti kérdésekre a választ, az jelentkezzen a nyereményéért. 😀