Meltdown

A régi freeblogos blogot próbálom áthozni.

Havi archívumok: február 2006

Uriember

(Ïrtam egy värset. A çime az hogy uriembër.)

Uriembër

Sose leszek uriembër.

Met ärdélyi magyar vagyok:

Nørdról jöttünk.

S cöránok maradunk.

Örökkétig.

(Čsabika szerint ő nem cörán.

Hanäm pari.

Hát akkor büdi pari vagy bazmëg.)

De már nem zavar.

(Az zavar hogy nincs umłautos “ÿ” meg “ä” a nyelvünkben.

Megérdëmëlnénk.

Hányattatott sorsú nép vagyunk.)

Böee

Hihetetlen, de vége.

Pár perccel ezelőtt egy határozott toll-, vagyis pixvonással véget ért életem eddigi leghosszabb, legkínosabb, legnehezebb szessziója. Másfél hónapot tartott. Ennyit nem éjjeleztem soha. Vért szartam, de nem csak én, hanem Csilla is, meg mindenki a környezetemből, Andrea, Pazs, Zsoltika, Zsuzsika, s mindenki. Kedves olvasók, ne hagyjátok, hogy a szessziós stressz rányomja a bélyegét a magánéletetekre! A sok határidő és kicsinyes, kötekedő tanár miatt egy csomó minden kompromittálódott az életemből. Nem érdemlik meg, a pehelysúlyú diplomáikkal és színvonaltalan módszereikkel…

És még egy csomó mélyértelmű alapigazságot levontam tanulságként, de csak holnap fogom elmesélni, most inkább berogyok az ágyba és a három ördöggel fogok álmodni.

Másnapos álom

Az éjjel nagyon furát álmodtam. Elmentem Moszkvába, de ott meleg volt, ezért először egy szál bugyiban, aztán már tiszta pucéron császkáltam, főleg, mert belemásztam valami folyóba, amin hatalmas, ember méretű nyúltetemek úszkáltak. De nem voltak szőrösek, valami fura anyagból készültek. Persze a folyó kicsike volt, mint otthon a Debren pataka. Fürdőgatyás orosz tinédzserek rohangáltak, asszem valami verseny volt, mert piszkosul cipeltek valamit. Aztán a kezembe került a telefonom, de nem tudom, miért, mert nem is csörgött. A telefonnak hátul volt a kijelzője, nem ott, ahol a billentyűk. Ezért nem láttam, milyen billentyűt nyomok, mert magamat néztem, a kijelző egy tükör volt, vagy inkább egy lassú kamera, egy vebkam, ami saját magamat filmezett. Azt írta a fejemen, hogy Buglya próbál hívni már vagy tíz perce. Erre felveszem, a vonal végén apám, épp magyarázza, hogy nem kellett volna felvegyem, mert ki akarja próbáni, hogy hogy lehet üzenetet hagyni. Még dumálunk és én közben mászok felfelé a folyó partján (nem is a partja volt, hanem a folyó, de valahogyan lehetett mászni rajta, nemtom). Közben mint egy filmes flashbackben eszembe jut, hogy Buglyával vagyok Moszkvában, csak én rossz villamosra ültem fel és elvitt másfelé. A gyerekrészlegre ültem fel véletlenül: kicsi volt, úgy kellett bekússzak villamos végébe (asszem itt tűntek el a ruháim végleg). Aztán a gyerekrészleg valahogy egy teljesen másik villamosnak bizonyult, amiről aztán leszálltam. S ekkor egy orosz elkap, elkezd kötekedni, aztán jobban megnéz és elcsodálkozik, meghátrál. Ne haragudjak – mondja – ha tudta volna, hogy az a kis szőke gyerek a testvérem, akkor nem baszakodik velem. Mondom, az nem a testvérem, az én vagyok. Tényleg én lennék?

Borgőzös múzsák, stb.

Nem is kommentálom nagyon: Erdélyi Terasz. Kommentálni itt vagy a dispután, de itt biztosabb.

Áldozathozatal

Azt hiszem, ráakadtam eddigi filmtörténeti tanulmányaim legunalmasabb filmjére. Andrej Tarkovszkij 2 és fél órás mesterműve. Áldozathozatal. A legnagyobb áldozathozatal az a film végignézése. Sven Nykvist az egyik legnagyobb élő operatőr, de ami Bergmannal zseniális másfél órán keresztül, az Tarkovszkijnál nagy ásítás lesz. Tudom, hogy ezért sokan fejemet vennék, de vállalom. Pár gyönyörű kép irgalmatlan életuntságot és halálfélelmet közvetítő monológokkal összekötve. Ez számomra még nem ötlet. És ráadásul hazug film. Hazug, mert azt hazudja, hogy így kell filmet csinálni. Hazudik, mert felhasználja Tarkovszkij nagyságát arra, hogy egy haldokló ember utolsó rémálmait adja el zseniális képekben. Hazudik, mert még az illúzió megteremtésével sem fáradozik, mégis rombolná. Ez nekem nem kell.

Ahogy Erland Josephson felgyújta a házat a film végén, úgy gyújtja fel Tarkovszkij az életművét ezzel a filmmel. Habár lehet, hogy ez volt a célja. Fene tudja.

Rekord

Azt hiszem, az előző bejegyzésem rekordméretű volt, még sohasem írtam ilyen vastag blogot. Ezúttal is szeretnék mindenkinek gratulálni, aki végigolvasta! Eddig három emberről tudom biztosan: Edináról, Székely Csabikáróll és Lapte nénjéről.

Apropó Lapte nénje. Meséltem már róla? Hogy milyen jó barátom? Például a Magnólia című filmet is – aminek a zenéjéről áradozik odalenn – neki köszönhetően láthattam anno. Meg még sok mást is. A Kubrick-mániám elindulásában is nagy szerepe volt. Kár, hogy rég nem láttam. Sövényesbokor piszkosul messze van Kolozsvártól.

Filmezene-toplista

Kitaláltam, hogy ezúttal a legzseniálisabb filmzenealbumokat szedem toplistába.

1. Basil Poleudoris – Conan the Barbarian (Conan, a barbár, 1981). Minden filmzenék legzseniálisabbika. Kicsit Carmina Buránás, kicsit Wagneres, de nagyon eredeti, tele fülbemászó heroikus dallamokkal. Azt hiszem, a Conan a barbár egyike azon filmeknek, amelyeket a zenéje visz el a hátán. Mert kurvajó film, és nem John Milius rendezőnek (amúgy jó forgatókönyvíró, lásd Apokalipszis most) és végképp nem Arnold Schwarzerneggenek köszönhetően (habár itt hálistennek nagyon keveset beszél és azt is félmondatokban). Ha a fantasy-műfaj is képviseltetné magát a legzseniálisabb filmek közt, akkor mindenképpen ezzel a filmmel tenné. A majdnem egyórás filmzenealbumban nincs egy perc üresjárat sem, nagyon izgalmas zene, végigvisz 2-3 vezérmotívumot úgy, hogy mindig újat mond vele. És nagyon érzékletes: szinte a szemed láttára bontakozik ki a narratíva a címek és a zene alapján.

2. Nicola Piovani – KAOS (Káosz, 1984). Megint ezek a nyolcvanas évek és megint szimfonikus zenekar. A Taviani fivérek egyik legjobb filmje ez (ha nem az egyetlen jó filmjük – nem értem, miért erőltetik őket Herzog, Tarkovszkij és Bunuel mellé a filmtörci-kurzusokban). Nicola Piovani sokkal jobb alkotó, mint Morricone, piszkosul sok filmnek írta a zenéjét (pl. más Taviani, Fellini-filmeknek, vagy az Élet szépnek), és ahányat eddig láttam, átérződött belőlük, hogy van saját stílusa. Ezen a filmzenealbumon nagyzenekari hangzást kever nagyon finoman olaszos érzésekkel – olyant nem láttál, hogy az ember szinte táncra perdüljün ilyen jellegű zenére, pedig hajaj! Nagyon jól adagolja a tempót, finoman lavírozik az érzelmesebb és az mediterrán dallamokkal. A narratíva kevésbé érvényesül, mint a fentinél, pláne hogy ez egy novellafilm, vagy afféle – de zseniális album.

3. Klaus Doldinger – Das Boot (A tengeralattjáró, 1981/1985). Igazából haragszom rá, mert nagyzenekar helyett szintetizátorral oldott meg egy csomó mindent ez a számomra ismeretlen Doldinger, de a film is piszok jó, s a zene is. És végülis kiderült, hogy milyen jól lehet dolgozni kicsi büdzséből is. Izgalmas háborús zene, hol überheroikus lassú dallamokkal, hol németesen menetelő megállíthatatlansággal. A filmzenealbum nem igazán kötődik már a film fabulájához, inkább darabocskákból áll össze, pár vezérmotívumot nyom újra és újra, de a izgalmas és gyönyörű. Azt hiszem, egy popzenekar is feldolgozta a vezérdallamot valamiféle slágerben.

4. Zabriskie Point (1970). Antonioni klasszikus filmjéhez azóta klasszikussá vált zenéket kért a kor zseniális zenekaraitól. A Grateful Dead és a Pink Floydról van szó. Az érdekes az, hogy csak korban voltak közel, térben és ideológiában azért voltak különbségek. Garcia és a Dead a nagy kedves flower-powert nyomatták, amely feelingről részben szólt is a film, a Floyd már meg akkor kezdett elmenni a hűvösebb, intellektüellebb pszichedelia felé. Szóval hihetetenül jó filmzene ez is, de csak ha az ember tudja értékelni a korszakot.

5. Snatch / Lock, stock… (Blöff/Az agy, a ravasz… 2000/1998). Ez a két film a rendezője meg a fílingje miatt is teljesen összenőtt nálam, a filmzenéjével pláne. Ezek nem eredeti filmzenék, hanem válogatások különböző retró poprock-cuccokból, és a fura az, hogy mindig a számok első 1-2 perce érdekes, utána ellaposul. Lehet, azért tűnik ez így, mert Guy Ritchie is mindig csak az első perceket vágta be a filmbe. Valamit tudott a faszi. Mindenesetre nagyon jó két kis gyűjtemény ez, néhány nagyon erős dallammal. Főleg, ha ismered a filmeket, akkor érdekesek – az előző albumokkal ellentétben.

6. John Williams – Star Wars (Csillagok háborúja). Mindegyik rész zenéjét kiadták külön albumon. Igazából annyira nem imádom és nem hallgattam szarrá mint pl. a Conan zenéjét, de a főcímzene, az Imperial Attack és egyéb kultikus dallamok azért nagyon ott vannak, naponta dúdoljuk őket, pláne ha Pistukával valami erjesztett árpalevet veszünk magunkhoz. Nem csoda, hogy Williams az élő filmzeneszerzők legkeresettebbike ma. Ami viszont szomorú, hogy a mai amerikai népnek ez jelenti a szimfonikus zenét. És van nagyzenekar, amelyik népszerű Williams-dallamokkal turnézik. Az emberek meg felismerik és tapsolnak, ujjonganak. Hát, kérem.

7. Howard Shore – bármi. Shore nevére Cronenberg kapcsán figyeltem fel a leginkább. A kanadai mester majdnem minden filmjéhez ő írta az eredeti zenét. Azt hiszem, a cronenbergi beteg világ egyik fontos alkotóeleme. Amúgy a büdzséről szólva: hallgassátok meg a különbséget a Légy és mondjuk a Porontyok közt. Mire képes egy jól fizetett nagyzenekar. Hajaj. És ráadásul a témához is alkalmazkodik a mester: pl. a Meztelen ebédben kor- és kórhű darabok mennek, találó hangszereléssel. Mindenképpen figyelemre méltóak.

8. Michael Kamen – Brazil, Félelem és reszketés… Ha már kedvenc rendezőik állandó szerzőiről volt szó, akkor említsem meg a nemrég elhunyt Michael Kament, aki amellett, hogy nagyszerű filmzenéket írt Gilliam filmjeihez és más mainstream és midcult alapmozikhoz, igazi jó arc volt. Ő vezényelte például a szimfonikus Metallica koncerteket például. Vagy akinek esetleg ismerős az X-Men, a Free Willy, az Utolsó akcióhős, a Lethal Weapon zenéje, ez mind Kamen.

9. Nino Rota – The Godfather (A Keresztapa, 1972). Ehhez megint nem kell kommentár, lehet, hogy harmadiknak kellett volna mennie, de végülis ez a toplista úgyis olyan viszonylagos, az a lényege, hogy a kedvenceimet bemutassam. Nino Rota egy halom Fellini-filmnek írta a zenéjét, meg egy pár gyengébb mozinak is, de a főműve mindenképpen a Keresztapa vissza-visszatérő dallamai. Hányan fütyörészik azt a dallamot anélkül, hogy tudnák, miről is van szó? Benne van valamiféle hatalmas világfájdalom is, meg valam nagyon szicíliai (honnan tudom én, hogy szicilíai? lehet hogy ez jelenti számomra a Szicíliát…). Ezenkívül még a 8 és fél, az Amarcord, a Satyricon és természetesen a Dolcsevita is mind az ő kottapapírján teljesen életre, sőt a Polip című sorozatot annyira szomorú-nyomasztóvá tevő zenében ban is benne volt keze.

10. Jerry Goldsmith – Omen (1976). Aki kíváncsi arra, hogy kitől származik az Ómen vérfagyasztó “Ave Satanis” dallama (komolyan, ez félig viszi a filmet és ma is beszarok tőle), vagy a Poltergeist ijesztő futamai, a Szörnyecskék vagy az Alkonyzóna ijesztően is fülbemászó dallamai, sőt a Rambo sorozat Stallone alakításánál mérföldkövekkel jobb zenéje, az ezt a tavalyelőtt elhunyt, sci-fi-horrorzenéi ellenére nagyon szimpatikus embert keresse mögötte. Ezek a filmek sokat nem érnének Goldsmith nélkül, talán az Alien az egyetlen. Ez van.

11. Bernard Herrmann – Cape Fear (A rettegés tetőfoka, vagy a fene tudja hogyan fordították magyarra, 1962). Lehet, hogy nem a Cape Feart kellett volna beszúrnom ide, hanem a Psychót. Vagy a Madarakat? Vagy a Vertigót? Vagy bármelyik Hitchcock-filmet. Ugyanilyen házizeneszerző barátságban voltak, mint ahogy még soroltam az imént párat. Noha a Hitchcock-filmek eléggé erősek ahhoz, hogy a saját lábukon megálljanak, egy kis támogatás nem árt. Pláne Herrmanntól. Aki még még amúgy pár Scorsese-film zenéjét írta, pl. a Taxisofőrét – ugye erről sem kell elmondjak semmi egyebet. És ha már Scorsese: az eredeti Cape Fear zenéje annyira zseniális volt, hogy az 1991-es Scorsese-DeNiro-újraforgatásban is szinte egy-az-egyben újrahasználják, csak éppen újrahangszerelve és kicsit adaptálva. Hátborzongató.

12. Peter Gabriel – Passion,1998. És akkor maradjunk Scorsesénél. Gondolom, Peter Gabrielt se kell bemutatni, ha nem egyéb, Sledgehammer című idétlen slágere alapján. Azért tud ő jobbat is, pláne aki ismeri a régi Genesist. Nos, ez az albuma a Krisztus utolsó megkísértése című film zenéje. Ez aztán az orgia: zseniális a film, zseniális az eredeti mű (Kazantszakisz), ráadásul a kedvenc színészeim díszelegnek, Dafoe és Keitel. Maga a filmzene gyönyörű. Tiszta és érzelemdús, nem ugrik a film fölé, de külön hallgatva is érvényesül. Néhol kicsit popos, de ennyit kibírunk. Pontosan követi a filmet: nem ironizál túl, hogy tudjuk komolyan venni azt a hatalmas iróniát amit maga az egész közvetít.

13. Rick Wakeman – Lisztomania, 1975. Ez egy nagyon érdekes kombináció. Ken Russell rendező a zeneszerzőéletrajzokra szakosodott, nem is akárhogyan. A főszerepet, magát Lisztet a The Who zenekarból ismert nagypofájú ősrocker, Roger Daltrey játssza. És az eredeti zenét Rick Wakeman szolgáltatja, aki szerintem az egyik legzseniálisabb élő billentyűsművész, ha nem máshonnan, a Yes zenekarból ismerhetitek, de önálló albumainak sincs, se szeri se száma. Ez itt pedig egy nagyon eklektikus, eredeti, avantgárd és főleg: alulértékelt film és filmzene. Az album maga elég idegesítő, mert a filmből kivagdosott dialógusdarabkák dúsítják, de élvezhető. Pláne a filmmel együtt. És ha már a témánál vagyunk, ajánlom a Who Tommy című albumát és az abból készült zenés Russell-filmet is.

14. Spawn/Judgement Night, 1997/1993. Ez a két album azért függ össze, mert egyrészt gyenge filmek nagyon jó filmzenéi, másrészt meg mindkét esetben produceri megfontolásból ugraszotották a HC/metál és a hip-hop/rapzene világát direkt filmzenealbum miatt. Van itt minden, kéremszépen. Pearl Jam Cypress Hillel, Slayer Ice-T-vel, Prodigy Rage Againsttel, Metallica, Manson, Roni Size és Crystal Method. Habár a teljesítmény változó, az ilyen fúziókra mindig vevő vagyok, főleg hogy a műfajok és képviselőik próbálnak egymás felé tiszteletet mutatni. Az eredmény két jó agresszív és megismételhetetlen filmzene: szar filmekhez zseniális produceri munka.

15. Angelo Badalamenti – Twin Peaks (1990-TV, 1992-mozi). Ezt fogalmam sincs miért hagytam utoljára, szerintem véletlenül. Azt hiszem senkinek sem kell bemutatni a Twin Peaks örökérvényű filmzenéjét. Szőrfelállítóan gyönyörű, malasztteljesen gonosz, misztikusan szomorú, huncut és izgalmas. Lynch zseniális rendező – a szó szoros értelmében, de a Twin Peaks sokat köszönhet a zenének, talán a fifti-fiftit is megkockáztatnám. Érdekes, hogy Lynch “additional music”-ként is fel van tüntetve a stáblistán, így nem lehet tudni hogy konkrétan melyik téma kihez fűződik. De ha meghallgatjuk a többi Lynch-filmet (elég sokuknak írta Badalamenti a zenéjét), akkor rájöhetünk, hogy nem hiába dolgoztak együtt ennyit. Összenőttek. Persze Angelo más nagyszerű filmzenét is írt, legutóbb a Hosszú jegyességhez.

15+1. Bónusz. Neil Young – Dead Man (1995). Azér csak bónusz, mert a filmhez hasonlóan a zenéje is irtó fura. Amilyen lazán bánik a film a cselekménnyel és a tér-idővel, olyan lazán bánik Neil Young gitárjátéka a dallamokkal és ritmussal. Itt nincsekek konkrét “számok” vagy hasonló egységek. Egy nagy hömpölygő laza hangfolyam. Szerintem csonttá volt szívva, amikor az egészet felvették – nem lehetett több pár óránál. Egy elektromos gitár, szarrá effektezve, egy zseniális Neil Young, egy zseniális Jarmusch és egy zseniális Johnny Depp. Ennyi kell.

Egyelőre kábé ennyi. De persze még van egy csomó jó arc és jó filmzene, amit kihagytam. Pedig ugyanúgy bekerülhettek volna akármelyik helyre, na jó, az első hármat leszámítva: Krzysztof Komeda a Rosemary gyereke és más Polanski-filmek zenéjével. Trevor Rabin (ez is a Yes tagja volt) a Deep Blue Sea-val, Philip Glass a Koyaanisqatsival vagy bármivel amibe belenyúlt, Henry Mancini a Rózsaszín Párduc verhetetlen dallamával, Walter Schumann a Night of The Hunterrel, sőt, még ez a Morricone is írt azért jó dolgokat, akármilyen mainstream szirup is legyen. És persze az Easy Rider, az azóta is mindenhonnan visszhangzó “headin’ on the highway”-jel és más korabeli motoros zenékkel.

További ösztöndíjas m(sz)arakodás

Van folytatása, persze, há hogyne lenne. Olvasd el az Erdélyi Teraszon. Még friss.

Döntöttem

Eddig görcsösen ragaszkodtam ehhez az országhoz, de mostantól kezdve teljesen megundorodtam és a görcsből csömör lett. Egész egyszerűen most pár másodperc alatt eldöntöttem, hogy nem akarok ennek az országnak szolgálni, sem katonája, sem munkása, sem tanára, sem kutatója, sem nyugdíjasa, sem adófizetője, sem vállallkozója, sem művésze, SEM SEMMIJE NEM AKAROK LENNI.


Mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül vagy egyáltalán egy rohadt szó nélkül elvettek a doktori ösztöndíjunkból majdnem kétmillió lejt. Ezt adta a román állam nekem 2006-ra ajándékba. Ezt nem csinálhatja velünk büntetlenül!. Csak kíváncsi vagyok, ha az erősek, az okosak, a tehetségesek és a szépek mind elmennek, akkor ki marad nekik, akivel továbbra is kibasszanak? Az öregek, a bunkók, a fogyatékosok, a magatehetetlenek, a depressziósok és öt Verestóy, aki ezt a semmit is kiszipolyozza, és eladja az erdőket. És majd valaki kapcsolja le a villanyt. Vagy az oroszok elveszik.


Szia, Románia. Találkozunk az EU-ban száz év múlva.

Antikarácsony/antifilm

Karácsonyi gyönyör helyett karácsonyi csömör. A december végi vizuális orgiától megundorodott sajátmagam agya kezd szétfesleni és a látott képek szabad asszociációs ömlesztését hozza létre. Egy kicsit távol kerülök magamtól és a saját szemem tükrét nézem, tele tömörítési hibákkal, frém-droppokkal, fehérzajjal és torz vágásokkal.

Ezzel bombáznak karácsonykor, ez gyűlt fel most és az agyam szeméttárolója üríteni kezd. Vad kilengések patetikus és undorító közt, Pasolini és pornó közt, videóhibák és öntükrözés között. Nem tudom, meddig bírom ezt az egyre erősödő dobpergést. Mintha a karácsony vesztőhelyére cipelnének egy nagy filmet, amire én vagyok fényképezve, másodpercenként huszonötször. Okádok a Szindbád zsírfoltjaitól.

Az egészre rátelepszik Bunuel és azt mondja, hogy „da”, „da”. Nem oroszul mond igent, hanem éppen fordítva, tagadást, nem-nemet. Nem tudom, az idegeim meddig bírják ezt az audiovizuális kínszenvedést, szerintem nem sokáig. Nabazmeg, végetért a kazetta, magától visszacsőröl és kezdődnek az esti hírek.

Most melyik a valóság? A tévé is a filmben van vagy a film volt a tévéhírek előtt? Az én fejemben történt ez vagy az én fejem történik a nyolcórás hírek előtt? De hiszen saját magam mondom be a halálomat. Az agyam melyik párhuzamos valóságban van?

Mint ahogy a Bádogdob Oskarjának anyukája nem bírta a lófejből kifityegő angolnák látványát és öndestruktív zsírdiétába kezdett, amit nemsokára bekövetkező haláláig be is tartott, úgy nem bírja az én agyam se ezt a karácsonyi szarakodást és öndestruktív vizuális ellendiétába torkollik az egész Szenteste. És egyszer csak véget ér, a főhőst, engem, holtan találnak.

Vagy nem? Ez a felvétel azelőtt készült, mielőtt meghaltam volna, hiszen nagyon is élek rajta. Akkor viszont ki volt számítva. Ha viszont ki volt számítva, akkor lehet, hogy megjátszom az egészet. Ha viszont megjátszom az egészet, akkor lehet, hogy kamu volt az egész. Ezzel mondok ellent az egésznek. Az érvénytelent érvénytelenítem gyorsan – Itt van! Ez a film a bizonyíték! Mert ez nem a filmről szóló film, hanem maga a karácsony, maga a fejem, én magam vagyok, maga a film. Nincs több reality.

DADA

Kedves Olvasó/néző! Ha van sávszélességed és felizgatott, töltsd le a fenti szöveghez tartozó filmet. Figyelem! Vallási érzékenységet sérthet és 22 mega. (DivX 5.0.5 codec-kel megy)  Ide kattints.