Kitaláltam, hogy ezúttal a legzseniálisabb filmzenealbumokat szedem toplistába.
1. Basil Poleudoris – Conan the Barbarian (Conan, a barbár, 1981). Minden filmzenék legzseniálisabbika. Kicsit Carmina Buránás, kicsit Wagneres, de nagyon eredeti, tele fülbemászó heroikus dallamokkal. Azt hiszem, a Conan a barbár egyike azon filmeknek, amelyeket a zenéje visz el a hátán. Mert kurvajó film, és nem John Milius rendezőnek (amúgy jó forgatókönyvíró, lásd Apokalipszis most) és végképp nem Arnold Schwarzerneggenek köszönhetően (habár itt hálistennek nagyon keveset beszél és azt is félmondatokban). Ha a fantasy-műfaj is képviseltetné magát a legzseniálisabb filmek közt, akkor mindenképpen ezzel a filmmel tenné. A majdnem egyórás filmzenealbumban nincs egy perc üresjárat sem, nagyon izgalmas zene, végigvisz 2-3 vezérmotívumot úgy, hogy mindig újat mond vele. És nagyon érzékletes: szinte a szemed láttára bontakozik ki a narratíva a címek és a zene alapján.
2. Nicola Piovani – KAOS (Káosz, 1984). Megint ezek a nyolcvanas évek és megint szimfonikus zenekar. A Taviani fivérek egyik legjobb filmje ez (ha nem az egyetlen jó filmjük – nem értem, miért erőltetik őket Herzog, Tarkovszkij és Bunuel mellé a filmtörci-kurzusokban). Nicola Piovani sokkal jobb alkotó, mint Morricone, piszkosul sok filmnek írta a zenéjét (pl. más Taviani, Fellini-filmeknek, vagy az Élet szépnek), és ahányat eddig láttam, átérződött belőlük, hogy van saját stílusa. Ezen a filmzenealbumon nagyzenekari hangzást kever nagyon finoman olaszos érzésekkel – olyant nem láttál, hogy az ember szinte táncra perdüljün ilyen jellegű zenére, pedig hajaj! Nagyon jól adagolja a tempót, finoman lavírozik az érzelmesebb és az mediterrán dallamokkal. A narratíva kevésbé érvényesül, mint a fentinél, pláne hogy ez egy novellafilm, vagy afféle – de zseniális album.
3. Klaus Doldinger – Das Boot (A tengeralattjáró, 1981/1985). Igazából haragszom rá, mert nagyzenekar helyett szintetizátorral oldott meg egy csomó mindent ez a számomra ismeretlen Doldinger, de a film is piszok jó, s a zene is. És végülis kiderült, hogy milyen jól lehet dolgozni kicsi büdzséből is. Izgalmas háborús zene, hol überheroikus lassú dallamokkal, hol németesen menetelő megállíthatatlansággal. A filmzenealbum nem igazán kötődik már a film fabulájához, inkább darabocskákból áll össze, pár vezérmotívumot nyom újra és újra, de a izgalmas és gyönyörű. Azt hiszem, egy popzenekar is feldolgozta a vezérdallamot valamiféle slágerben.
4. Zabriskie Point (1970). Antonioni klasszikus filmjéhez azóta klasszikussá vált zenéket kért a kor zseniális zenekaraitól. A Grateful Dead és a Pink Floydról van szó. Az érdekes az, hogy csak korban voltak közel, térben és ideológiában azért voltak különbségek. Garcia és a Dead a nagy kedves flower-powert nyomatták, amely feelingről részben szólt is a film, a Floyd már meg akkor kezdett elmenni a hűvösebb, intellektüellebb pszichedelia felé. Szóval hihetetenül jó filmzene ez is, de csak ha az ember tudja értékelni a korszakot.
5. Snatch / Lock, stock… (Blöff/Az agy, a ravasz… 2000/1998). Ez a két film a rendezője meg a fílingje miatt is teljesen összenőtt nálam, a filmzenéjével pláne. Ezek nem eredeti filmzenék, hanem válogatások különböző retró poprock-cuccokból, és a fura az, hogy mindig a számok első 1-2 perce érdekes, utána ellaposul. Lehet, azért tűnik ez így, mert Guy Ritchie is mindig csak az első perceket vágta be a filmbe. Valamit tudott a faszi. Mindenesetre nagyon jó két kis gyűjtemény ez, néhány nagyon erős dallammal. Főleg, ha ismered a filmeket, akkor érdekesek – az előző albumokkal ellentétben.
6. John Williams – Star Wars (Csillagok háborúja). Mindegyik rész zenéjét kiadták külön albumon. Igazából annyira nem imádom és nem hallgattam szarrá mint pl. a Conan zenéjét, de a főcímzene, az Imperial Attack és egyéb kultikus dallamok azért nagyon ott vannak, naponta dúdoljuk őket, pláne ha Pistukával valami erjesztett árpalevet veszünk magunkhoz. Nem csoda, hogy Williams az élő filmzeneszerzők legkeresettebbike ma. Ami viszont szomorú, hogy a mai amerikai népnek ez jelenti a szimfonikus zenét. És van nagyzenekar, amelyik népszerű Williams-dallamokkal turnézik. Az emberek meg felismerik és tapsolnak, ujjonganak. Hát, kérem.
7. Howard Shore – bármi. Shore nevére Cronenberg kapcsán figyeltem fel a leginkább. A kanadai mester majdnem minden filmjéhez ő írta az eredeti zenét. Azt hiszem, a cronenbergi beteg világ egyik fontos alkotóeleme. Amúgy a büdzséről szólva: hallgassátok meg a különbséget a Légy és mondjuk a Porontyok közt. Mire képes egy jól fizetett nagyzenekar. Hajaj. És ráadásul a témához is alkalmazkodik a mester: pl. a Meztelen ebédben kor- és kórhű darabok mennek, találó hangszereléssel. Mindenképpen figyelemre méltóak.
8. Michael Kamen – Brazil, Félelem és reszketés… Ha már kedvenc rendezőik állandó szerzőiről volt szó, akkor említsem meg a nemrég elhunyt Michael Kament, aki amellett, hogy nagyszerű filmzenéket írt Gilliam filmjeihez és más mainstream és midcult alapmozikhoz, igazi jó arc volt. Ő vezényelte például a szimfonikus Metallica koncerteket például. Vagy akinek esetleg ismerős az X-Men, a Free Willy, az Utolsó akcióhős, a Lethal Weapon zenéje, ez mind Kamen.
9. Nino Rota – The Godfather (A Keresztapa, 1972). Ehhez megint nem kell kommentár, lehet, hogy harmadiknak kellett volna mennie, de végülis ez a toplista úgyis olyan viszonylagos, az a lényege, hogy a kedvenceimet bemutassam. Nino Rota egy halom Fellini-filmnek írta a zenéjét, meg egy pár gyengébb mozinak is, de a főműve mindenképpen a Keresztapa vissza-visszatérő dallamai. Hányan fütyörészik azt a dallamot anélkül, hogy tudnák, miről is van szó? Benne van valamiféle hatalmas világfájdalom is, meg valam nagyon szicíliai (honnan tudom én, hogy szicilíai? lehet hogy ez jelenti számomra a Szicíliát…). Ezenkívül még a 8 és fél, az Amarcord, a Satyricon és természetesen a Dolcsevita is mind az ő kottapapírján teljesen életre, sőt a Polip című sorozatot annyira szomorú-nyomasztóvá tevő zenében ban is benne volt keze.
10. Jerry Goldsmith – Omen (1976). Aki kíváncsi arra, hogy kitől származik az Ómen vérfagyasztó “Ave Satanis” dallama (komolyan, ez félig viszi a filmet és ma is beszarok tőle), vagy a Poltergeist ijesztő futamai, a Szörnyecskék vagy az Alkonyzóna ijesztően is fülbemászó dallamai, sőt a Rambo sorozat Stallone alakításánál mérföldkövekkel jobb zenéje, az ezt a tavalyelőtt elhunyt, sci-fi-horrorzenéi ellenére nagyon szimpatikus embert keresse mögötte. Ezek a filmek sokat nem érnének Goldsmith nélkül, talán az Alien az egyetlen. Ez van.
11. Bernard Herrmann – Cape Fear (A rettegés tetőfoka, vagy a fene tudja hogyan fordították magyarra, 1962). Lehet, hogy nem a Cape Feart kellett volna beszúrnom ide, hanem a Psychót. Vagy a Madarakat? Vagy a Vertigót? Vagy bármelyik Hitchcock-filmet. Ugyanilyen házizeneszerző barátságban voltak, mint ahogy még soroltam az imént párat. Noha a Hitchcock-filmek eléggé erősek ahhoz, hogy a saját lábukon megálljanak, egy kis támogatás nem árt. Pláne Herrmanntól. Aki még még amúgy pár Scorsese-film zenéjét írta, pl. a Taxisofőrét – ugye erről sem kell elmondjak semmi egyebet. És ha már Scorsese: az eredeti Cape Fear zenéje annyira zseniális volt, hogy az 1991-es Scorsese-DeNiro-újraforgatásban is szinte egy-az-egyben újrahasználják, csak éppen újrahangszerelve és kicsit adaptálva. Hátborzongató.
12. Peter Gabriel – Passion,1998. És akkor maradjunk Scorsesénél. Gondolom, Peter Gabrielt se kell bemutatni, ha nem egyéb, Sledgehammer című idétlen slágere alapján. Azért tud ő jobbat is, pláne aki ismeri a régi Genesist. Nos, ez az albuma a Krisztus utolsó megkísértése című film zenéje. Ez aztán az orgia: zseniális a film, zseniális az eredeti mű (Kazantszakisz), ráadásul a kedvenc színészeim díszelegnek, Dafoe és Keitel. Maga a filmzene gyönyörű. Tiszta és érzelemdús, nem ugrik a film fölé, de külön hallgatva is érvényesül. Néhol kicsit popos, de ennyit kibírunk. Pontosan követi a filmet: nem ironizál túl, hogy tudjuk komolyan venni azt a hatalmas iróniát amit maga az egész közvetít.
13. Rick Wakeman – Lisztomania, 1975. Ez egy nagyon érdekes kombináció. Ken Russell rendező a zeneszerzőéletrajzokra szakosodott, nem is akárhogyan. A főszerepet, magát Lisztet a The Who zenekarból ismert nagypofájú ősrocker, Roger Daltrey játssza. És az eredeti zenét Rick Wakeman szolgáltatja, aki szerintem az egyik legzseniálisabb élő billentyűsművész, ha nem máshonnan, a Yes zenekarból ismerhetitek, de önálló albumainak sincs, se szeri se száma. Ez itt pedig egy nagyon eklektikus, eredeti, avantgárd és főleg: alulértékelt film és filmzene. Az album maga elég idegesítő, mert a filmből kivagdosott dialógusdarabkák dúsítják, de élvezhető. Pláne a filmmel együtt. És ha már a témánál vagyunk, ajánlom a Who Tommy című albumát és az abból készült zenés Russell-filmet is.
14. Spawn/Judgement Night, 1997/1993. Ez a két album azért függ össze, mert egyrészt gyenge filmek nagyon jó filmzenéi, másrészt meg mindkét esetben produceri megfontolásból ugraszotották a HC/metál és a hip-hop/rapzene világát direkt filmzenealbum miatt. Van itt minden, kéremszépen. Pearl Jam Cypress Hillel, Slayer Ice-T-vel, Prodigy Rage Againsttel, Metallica, Manson, Roni Size és Crystal Method. Habár a teljesítmény változó, az ilyen fúziókra mindig vevő vagyok, főleg hogy a műfajok és képviselőik próbálnak egymás felé tiszteletet mutatni. Az eredmény két jó agresszív és megismételhetetlen filmzene: szar filmekhez zseniális produceri munka.
15. Angelo Badalamenti – Twin Peaks (1990-TV, 1992-mozi). Ezt fogalmam sincs miért hagytam utoljára, szerintem véletlenül. Azt hiszem senkinek sem kell bemutatni a Twin Peaks örökérvényű filmzenéjét. Szőrfelállítóan gyönyörű, malasztteljesen gonosz, misztikusan szomorú, huncut és izgalmas. Lynch zseniális rendező – a szó szoros értelmében, de a Twin Peaks sokat köszönhet a zenének, talán a fifti-fiftit is megkockáztatnám. Érdekes, hogy Lynch “additional music”-ként is fel van tüntetve a stáblistán, így nem lehet tudni hogy konkrétan melyik téma kihez fűződik. De ha meghallgatjuk a többi Lynch-filmet (elég sokuknak írta Badalamenti a zenéjét), akkor rájöhetünk, hogy nem hiába dolgoztak együtt ennyit. Összenőttek. Persze Angelo más nagyszerű filmzenét is írt, legutóbb a Hosszú jegyességhez.
15+1. Bónusz. Neil Young – Dead Man (1995). Azér csak bónusz, mert a filmhez hasonlóan a zenéje is irtó fura. Amilyen lazán bánik a film a cselekménnyel és a tér-idővel, olyan lazán bánik Neil Young gitárjátéka a dallamokkal és ritmussal. Itt nincsekek konkrét “számok” vagy hasonló egységek. Egy nagy hömpölygő laza hangfolyam. Szerintem csonttá volt szívva, amikor az egészet felvették – nem lehetett több pár óránál. Egy elektromos gitár, szarrá effektezve, egy zseniális Neil Young, egy zseniális Jarmusch és egy zseniális Johnny Depp. Ennyi kell.
Egyelőre kábé ennyi. De persze még van egy csomó jó arc és jó filmzene, amit kihagytam. Pedig ugyanúgy bekerülhettek volna akármelyik helyre, na jó, az első hármat leszámítva: Krzysztof Komeda a Rosemary gyereke és más Polanski-filmek zenéjével. Trevor Rabin (ez is a Yes tagja volt) a Deep Blue Sea-val, Philip Glass a Koyaanisqatsival vagy bármivel amibe belenyúlt, Henry Mancini a Rózsaszín Párduc verhetetlen dallamával, Walter Schumann a Night of The Hunterrel, sőt, még ez a Morricone is írt azért jó dolgokat, akármilyen mainstream szirup is legyen. És persze az Easy Rider, az azóta is mindenhonnan visszhangzó “headin’ on the highway”-jel és más korabeli motoros zenékkel.
Legutóbbi hozzászólások