Meltdown

A régi freeblogos blogot próbálom áthozni.

Havi archívumok: március 2006

Az IMDB-n találtam

During the so-called “Golden Age” of Hollwood, it was not uncommon for would-be-stars to grant sexual favours to directors and/or producers in return for a role in films. These favours were usually rumoured to be on a couch in the filmmaker’s office. The phrase “Casting Couch” has been popularized, and although the practise has diminished, the term remains in use.

Magyarul: Az úgynevezett hollywoodi aranykorszakban nem volt ritka dolog az iparba betörni kívánó majdani sztároknál, hogy szexuális juttatásokban részesítették a rendezőket és/vagy producereket egy-egy filmszerepért. Ezek a juttatások rendszerint a filmkészítő irodájában levő fotelen történtek. Ekkor lett népszerű a “színészválogató pamlag” szókapcsolat, és noha a szokás már nincs annyira divatban, a kifejezést még használják.

Reklámok

RIP LEM

Meghalt Stanislaw Lem… Még valami, amit gyászoljak. Nagy fej volt, a Solaris kölökkorom meghatározó olvasmánya volt. Elgondolkoztam a Solarisból készült filmeken is, nem csoda ha nem szerette egyiket se. Nem rossz filmek, sőt, de valahogy csak a könyv által felmutatott problémák és világ csak egy-egy szeletét tudják megragadni, még Tarkovszkij is. Én a Soderberghet is szeretem, akármilyen furán hangzik.

Az este Pazs küldözgetett nekem messengeren darabokat Lem Kiberiáda című művéből, mit mondjak, fetrengtem a röhögéstől. Még humora is volt. RIP.

Zirkusz

Az este voltunk cirkuszban. Elég szar volt. Utoljára jó tíz éve lehettem, legutóbb Fellini-filmekben láttam cirkuszt. Voltak akrobaták, egy gyenge bohóc, késdobáló, asszonyszurkáló kredenc, pónik, lámák és musztáng. Eszembe jutott, milyen lehet ezekkel utazni. Bizisten egyszer kipróbálnám.

Jarmusch-nap

Nem azért volt Jarmusch-nap, mintha annyi filmet néztem volna az amerikai független film mesterétől: hanem az érzések miatt, amik elleptek.

Először is zúgó fejjel ébredek, máshol, mint a saját ágyam. Aztán némi tépelődés és erős kávé után elmegyek szakítani. Még azt is képtelen végighallgatni, így hát be sem fejezem a mondókámat, elindulok a nagy semmibe, mint a Jarmusch hősei. De míg Murray, Waits, Depp, Lurie valamit vagy valakit keresni indultak, én valakit és valamit elfelejteni indultam. Szamos-part: ugyanaz a kietlen világ, mint a Stranger than Paradise-ban. Baszottul egyedül érzem magam. Még veszekedünk párat telefonon és SMS-ben, amíg teljesen elfogy a türelmem és az akkumulátorom, hazaérek szarrá izzadva, ugyanoda, ahonnan elindultam az este. Egy emberi hangra van szükségem, de ő csak a saját igazát szajkózza. Persze, hogy igaza van. Mindig mindenkinek igaza van. Ha nem érzi át, amit én érzek, akkor természetes, hogy igaza van. Érzéseket nem lehet elmagyarázni. Vagy vannak, vagy nincsenek. Bizalmat nem lehet építeni. Vagy van, vagy nincs. Egy emberi hang sincs a kietlen tájban: csak megyek, a tízkilós bőrkabát már százkilós.

Sajnos, szeretem. Ezért szúr minden elmulasztott pillanat, ezért ütött meg minden elhibázott gesztus. De a kettőnk moralitásának világai annyira messze voltak egymástól, hogy most már el se tudom képzelni, hogyan tűnhettek olyan közelinek időnként. Az fáj a legjobban, amikor látom, hogy azon ügyködik, hogy bemagyarázza magának és nekem, hogy velem van a hiba. Persze, mindenkiben van csomó hiba.

Az enyém talán az volt, hogy nem szerettem eléggé. Ha szerettem volna, lett volna türelmem megvárni, amíg felnő. De gyenge voltam, elfogyott a türelmem. Nem bírtam, na. Mindent és mindenkit elhanyagoltam miatta. Óráról lógtam. Ezt úgy honorálta, hogy lassan minden és mindenki fontosabb volt neki, mert úgyis tudta, hogy én, a balek, ott vagyok és várok. Ha kell, reggel 10-kor, ha kell, éjjel fél 12-kor. A legnagyobb fájdalom az az, hogy ezt így valószínűleg nem is érzékeli, neki minden teljesen rendbe volt. Egyszerűen már semmit se tudok neki mondani, mert nem tud azonosulni azzal az erkölcsi dimenzióval, amiből próbálok feléje szólni.

Hát ilyen volt a Jarmusch-napom. Remélem, a hetem jobb lesz, sem Jarmusch, sem Lynch, hanem valami lightosabb. Tinikomédia. Vagy Guy Ritchie.

Történelmet írtunk

Na jó, lehet, hogy nem épp történelmet, de mindenképpen kuriózum volt és a Babes-Bolyai szintjén újdonság. A tegnap este hattól megtartottam az első virtuális órámat. Nem fizikai térben találkozunk (mint pl. a 43-as terem az Echinoxban), hanem virtuálisban, amihez a talajt a Yahoo Messenger szolgáltatta. Tehát konferenciát tartottunk, ahol a teendőket beszéltük meg, tervet vitattunk meg, egy igazi óra volt: nem hangokban és képekben, hanem szövegben, interneten. Amúgy minden volt, ami kell. Késők, lógók, névsorolvasás, stb. Történt olyan is hogy pl. a tanárbácsi internetje röpke öt percre meg is halt.

Érdekes, izgalmas dolog. Az ember otthon ücsörög, zene megy, kávéval és pizsamában, de közben “órán van”. Nem is vagy benne biztos, hogy az ül-e a gép mögött, akire gondolsz. Eléggé sikerültnek tartom az első kísérletet, úgyhogy valószínűleg lesz folytatása is. Innen már csak egy lépés a határokon átívelő (ezt kapd ki, Orbán!) egyetemi oktatás. A Himalája tövéből is tarthatnék órát akár. Szóval mégiscsak történelmi pillanat volt az este. Kommunikációelméleti szakmadarak: dolgozatokatm, tanulmányokat, jóslatokat és elméleteket várok!

Stupid dream

Ez egy Porcupine Tree-album és dal címe, de volt részem belőle nekem is ma. Felébredtem 7-kor arra, hogy nem tudok szuszogni a sok takonytól. Főztem kávét, teát, megettem egy fél fej fokhagymát, paracetamolt, coldrexet meg még ami hevert ott az asztalkán és visszaaludtam, izzadni. Hát, a legfurább álmaim ilyenkor keletkeznek, reggel. Itt is összekavarodott minden, hihetetlenül kellemetlen volt. Egyre bunuelesebb álmaim vannak, abban az értelemben, hogy nincsenek már benne sárkányok meg egyéb mitikus dolgok, hanem az életem, a környezetem szereplői öltenek egy színárnyalattal hihetetlenebb személyiséget (a színkép ugyanolyan marad, csak a HUE tolódik el) és teljesen hétköznapinak látszó dolgok történnek benne, de mégis kiver tőlük a hideg izzadtság (ebben az esetben a hűlés miatt is). Ezeket nem írom le most ide, mert túl személyes és ünkurkálós, inkább elmesélem darabonként az érintetteknek. De azért brrrr.

Keress meg engem

Tivi

Már egy millió napja nem írtam blogot. Igazából azt se tudnám megfogalmazni, hogy miért nem. A hétvége lincshangulatban telt el, ti. szemináriumot tartottunk a Twin Peaksből. Újranéztem pár részt és megerősített abbéli hitemben, hogy ez minden idők legzseniálisabb televíziós munkája. Elgondolkoztam azon is, milyen lett volna ha Kubrick, Gilliam, Cronenberg, Bunuel, Pasolini csinált volna valamikor valamiféle tévésorozatot. A Gilliamé szerintem a Monty Python repülő cirkuszát vitte volna tovább mindenféle meseelemekkel tarkítva, Cronenberg valami éjfél utáni brutkó áldokumentumsorozatot gyártott volna genetikai elváltozásokról és testen- és lelkenkívüli élményekről. Bunuel szerintem egy teljesen normálisnak látszó sorozatot gyártott volna, amiben úgy történnek fura dolgok, hogy az ember csak másnap reggel gondolkozik el, mi a faszt is láttam az este, jézusom? Pasolini valami low-budget, nyers történelmi cuccot, rongyokban és eredeti környezetben, háromfős stábbal. Kubrick meg valami átfogó jellegű grandiózus cuccot, bábuként mozgatott emberekkel, földi- és űrháborúkkal, zavarodott elmékkel, fekete humorral, klasszikus zenére komponálva. Természetesen a Gilliamén kívül ezeket mind beszüntették volna 20-30 rész után az érdeklődés/költségvetés arány rosszfelé billenése miatt és/vagy a tévénéző ember kognitív képességeinek figyelembe nem vétele miatt.

Megy a szamár

Az éjjel meglepetésszerűen elindult a szamár. Mármint az eMule. Határtalan lelkesedésemet már semmi se szegi.

Ja: m15 alkalmából egy igazi kocsmai verekedésben is volt részem! No persze csak nézőként. Tudom, nem nagy dolog, minden Rejtő-regényben van legalább egy, meg amúgy is, de én eddig hálistennek kimaradtam belőle.

Március 15, 15 képben