Meltdown

A régi freeblogos blogot próbálom áthozni.

Havi archívumok: április 2006

Video-haiku és Tommy Lee

Nos, kedves testvéreim a blogban (kifejezés © Gáspárik), kettős debütöt nyújtok át tinéktek.

a) először jelentem meg a Hétben: Tommy Lee Jones zseniális fimjéről van szó. Olvassátok el és nézzétek meg – nem feltétlenül ebben a sorrendben.

b) először fogtam magam képi lírizálásra. Az eddigi dadaista meg egyéb filmjeimhez képest egy (nem én mondtam, hanem a csajok az évfolyamról:) gyönyörű, érzékeny, lírai filmet készítettem, csikö finomodik a lelkem. A poénja az, hogy ez egy új műfaj. Péterffy András tanár úr találta ki, video-haiku a neve, vagy rövidítve, vi-ku. Töltsétek le, fogadjátok szeretettel és hagyjátok, hogy megáztassa a lelketeket, mint egy zsemlét a kakaóskávé.

King for a déj

Majdnem elfelejtettem elbőcsködni: egy napig ott virított a blogom a freeblog főoldalán, a randektív ajánló menüben. Riszpekt! Aki elszalasztotta volna, itt egy szkrínsotrészlet a pünkösdi királyságomból:

Re-timing

Szóval a jelen. Az előzőben megállapítottam, hogy nincs is jelen (minek is az?). Persze az emberek nem szeretik a folyamatokat, a belelépős folyókat, ezért feldarabolják őket. Csinálnak órákat, nanoszekundumokat, éveket. És akkor nagy lazán azt mondják, hogy tessék, ez a jelen: ez az óra. 12-14-ig. Ha elkéstél, akkor beírlak hiányzónak.

A megoldást, mint mindig, muhahaha, a filmművészet rejti. Persze, a frame nem egy pontszerű valami, mert van neki időtartama (másodperc osztva 24-gyel, 25-tel, 29,9-cel, stb) meg mindene, de már sokkal közelebb áll ahhoz, amit én jelennek neveznék, ha már mindenképpen kell legyen egy jelen. De csak azért jelen, mert az emberi szem gyarló. Mert már elég kicsi ahhoz a sec/24, hogy folyamatnak fogjuk fel, belelépős folyónak.

A videóval meg lehet valósítani egy nagyon primitív és limitált időutazást. Amikor feedbacket csinálsz a kamera és a monitor között, akkor a jelent sokszorozod meg, és az fizikai valóságában is változtat a világban egy kicsit (hátulról elektronokat lövell a monitorra illetve a CCD érzékel valamit és kis feszültségeket generál vagy nem generál). Ez a sokszorozódott jelen az egyetlen időutazásunk ami van egyelőre, de az időt ez sem hosszában ragadja meg, hanem mélységében. Azaz nem a szakaszt teszi pontszerűvé, hanem egy pontot nyújt ki szakasszá (végtelenné, ha úgy tetszik, persze a végtelennek gátat szab a szabány 720×576-os felbontása)

Állítólag lehetséges az időutazás: de csak végtelen mennyiségű energia felhasználsával. Hát, ahhoz, hogy a fenti folyamatot teljesen kinyújtsd a végtelenbe, egyrészt végtelen áramra lenne szükséged a prizából, másrészt meg végtelen felbontású monitorra. De amúgy minden adott és voálá. Ennyit az időről. Majd, ha megint hallok valamelyik egyetemen valamiféle baromságot vagy okosságot (például a térről), akkor azt is megcifrázom.

Timing

Valamelyik nap valamelyik egyetem valamelyik termében valamelyik tanárnő felrajzolt valami baromságot a táblára. Mélyfilozófiának készült, de valami mélyhűtött, jehovaszagú, megsavanyodott életbölcsesség lett belőle.

Egy koordinátarendszert pingált fel, az egyik volt az idő, a másik a tér (jellemzően az időt a vízszintes helyett a függőlegesbe rajzolta). Aztán a koordinátarendszer origója lett a jelen. Jelen tér és jelen idő. Ecce homo, ugye, itt leledzik az ember. Még szívecskét is pingált az origóba.

Aztán még hozzáfűzte azt is, hogy ami felül van, az a jövő, ami alul, az a múlt. Tehát a pont középen az a jelen. És hogy a jelenben kell élni, milyen jó a békáknak meg a pillangóknak, nincs múlt- és jelenérzékük, csak úgy élnek.

Erről eszembe jutott, hogy milyen szar dolog, hogy ha a jelen az egy pont, mert a pontnak nincsen dimenziója, nincsen mérete, se bűze, se íze, se semmi. Igaz, hogy kettő belőlük már meghatároz egy egyenest, három meg egy síkot, de ettől még az egész nagyon súlytalan marad, mert origó csak egy van (mint az anya). Tehát aki csak a jelenben él, ebben a pontszerű valamiben, annak nincs dimenziója (az menjen a picsába). Sajnos, az idő nem diszkrét értékek halmaza, azaz sok kicsi jelenek egymásutánja (mint ami marad a zenéből amikor empéhármat csinálsz belőle), hanem egy folyamat (mint ami van magnószalagon a zenéből). Egy folyó, ha úgy tetszik: amibe viszont bele lehet lépni kétszer, sőt, többször is. Sőt, mindennap. Na, ezt a gondolatmenet folytatom este.

Frémek a kottán

Nekiálltam összegyűjteni (az IMDB alapján) hogy kik a filmekben legtöbbet használt klasszikus zeneszerzők (egy császármetszéssel klasszikusnak tituláltam mindenkit, aki 1900 előtt született). Összeállítottam ezt az édi kis listát arról a tíz emberről, akik a legtöbb vágó életét nehezítették meg – vagy éppen könnyítették meg. A listán az elhalálozás oka is szerepel, a morbid jelleg végett.
Az utolsó oszlop a filmek száma, amiben – stáblistásan vagy anélkül – szerepel legalább egy művük.

Név
élete, halála
film
Mozart 1756-1791, láz, vesebaj(?) 574
Beethoven 1770-1827, cirózis(?) 426
Csajkvoszkij 1840-1893, kolera 415
Bach (J. S.) 1685-1750, szélütés 407
Verdi 1813-1901, szélütés 400
Rossini 1792-1868, öregség 258
Schubert 1797-1828, tífusz 253
Strauss (Johann) 1825-1899, tüdőbaj
253
Puccini 1858-1924, gégerák 231
Chopin 1810-1849, tuberkulózis 229

Érdekes, hogy a nagyrészük elég nagy százalékban ugyanazzal a munkájával szerepel, így Beethoven örömódái, Bach toccátái és Csajkovszkij hattyútavai mögött alig kicsivel maradt le Chopin (szerelmes filmekben), Mendelssohn (a nuntás indulóval), Vivaldi (a négy évszakkal), Handel, Brahms és Liszt. Igazából Mozart nem olyan nagy meglepetés, de például sose gondoltam volna, hogy operabetét – Puccini vagy Verdi – ennyi film zenéjében szerepel, bájdövéj, Wagner nagyon lemaradt a maga 40-jével, aminek több mint fele a Nokiákból ismert Valkűrök lovaglása/repülése.

A következő projekt a legtöbbet idézett metálzenekaroké lesz. Ez azért nehezebb, mert az IMDB felbontja zeneszerzőkre a bandákat. Tehát ha mondjuk Slayert akarok keresni, akkor végig kell futtassam Tom Arayát, Kerry Kinget és Jeff Hannemant egyaránt.

Megint egy ijesztő álom

Az álmaim egyre furcsábbak. Egyre kevesebb bennük a valószínűtlenség és egyre filmszerűbbek, megszerkesztettségüket és cselekményüket illetve és egyre inkább a valós életet csavarják meg, de nem sárkányokkal, hanem ijesztő asszociációs sztorikkal.

Az éjjel azt álmodtam, hogy a két testvéremmel egyetemben a Profiban vagyunk elárusítók. Senki sincs az üzletben, akkor nyit, még tanulgatjuk a berendezés használatát. Egyszer valaki poénból lenyomja a riasztót, sziréna, ajtók bezáródnak, hirtelen egy Sydney Lumet-féle klausztrofóbiás film lesz az egész, mert kiderül, hogy pont jókor nyomta le a riasztót, betörők jönnek, akik furamód ránk kíváncsiak, nem a Profi kasszáira. Mint kiderül, hátborzongató valakik, egyrészt cigányok, másrészt irigy és dühös rokonok! Ezt csak a többiek kiabálásából hallom, hirtelen az egész színtér Bronxhoz hasonló túszdrámás helyszínné változik. Kitörök a boltból a hátsó ablakon és loholok mint állat, állandóan attól félve, hogy elkapnak (ez néha visszatér). Csak rohanok és furcsa módon Kidében találom magam, ahol az emberek nagyon furán néznek rám, mintha tudnák, hogy miért üldöznek, a tekintetük azt mondja: megérdemlem. Próbálok egy kanyarral nagymamámhoz rohanni, fel a felső utcába és ott át a kerteken le. Aztán valami jóindulatú embereknél kötök ki, akik elmesélik, hogy miért üldöznek (nem emlékszem) és a padláson bújkálok egy darabig. De állandóak a hangok: kutyacsaholás és utánam kajtató emberek zaja. Valahol itt hálistennek felébredtem.

Jim Jarmusch aranyszabályai

Saját fordításban. Nagyon jó fej az alak és megfontolandókat mond:

Első szabály: Nincsenek szabályok. Annyiféle filmkészítési mód van, ahány filmkészítő. Ez egy nyitott forma. Én nem mondanám meg senkinek hogy hogyan vagy mit csináljon. Az olyan mintha ráerőltetnél egy bizonyos vallást valakire. Lófaszt. Ez a személyes hitemnek mond ellent – ami inkább egy kódrendszer, mint egy szabályrendszer. Épp ezért ezeket ne szabályként olvasd, hanem magamnak készített jegyzetként. Mindenki magának csináljon jegyzeteket, mert nincs egyetlen érvényes út bármit is csinálni. Ha valaki azt mondja, hogy csak egy módszer van — ami az övé: kerülj tőle minél messzebb, testileg és lelkileg is.

Második szabály: Ne hagyd, hogy a szarháziak kitoljanak veled. Vagy segítenek, vagy nem segítenek, de nem állíthatnak meg téged. Az emberek, akik finanszírozzák, terjesztik, reklámozzák és bemutatják a filmedet: nem filmkészítők. Nekik nem érdekük hogy hagyják a filmkészítőket a dolgukat úgy tenni, ahogy akarják, tehát a filmkészítőnek sem kellene érdeke legyen hagyni ezeket beleszólni abba, hogy hogy készül a film. Legyen nálad fegyver, ha kell. És kerüld el a talpnyalókat. Mindig lesznek emberek, akiket érdekel a film, mert pénzt, hírnevet vagy csajokat akarnak. Ezek annyit tudnak a filmkészítésről, mint amennyit George W. Bush a kéziharcról.

Harmadik szabály: A produkció azért van, hogy szolgálja a filmet. Nem a film van azért, hogy szolgálja a produkciót. Sajnos, a filmkészítés világában ez szinte fordítva van. A film nem azért van, hogy legyen egy ütemterv a büdzséhez vagy az rubrikák az érintettek CV-jében. Azokat a filmeseket, akik ezt nem értik, fel kéne lógatni a bokájuktól és megkérdezni, hogy miért van az ég fejjel lefelé.

Negyedik szabály: A filmkészítés egy együttműködési folyamat. Lehet, hogy olyanokkal kell együtt dolgozz majd, akiknek az esze vagy az ötletei erősebbek mint a tiedek. Vigyázz, hogy megmaradjanak az eredeti funkciójukban és nem valaki más melóját végzik, mert hanem egy nagy kalamajkád lesz. De minden együttműködőt egyenlő társként és tisztelettel kezeld. Egy assszisztens, aki fenntartja a közlekedést, pont olyan fontos, mint a színészek, az operatőr, a díszletes, vagy a rendező. A hierarchia azoknak van, akiknek az egója felfúvódott és kezelhetetlen – és a katonáknak. Akikkel te együttműködsz, ha jól választasz, hozzájárulnak, hogy jó legyen a filmed, sokkal jobb mint amit egyedül ki lehet találni. Ha nem akarsz másokkal dolgozni, menj festeni vagy könyvet írni. S ha egy kibaszott diktátor akarsz lenni, gondolom, egyszerűen muszáj belépni a politikába.

Ötödik szabály: Semmi sem eredeti. Lopj mindenhonnan ami inspirál vagy táplálja a fantáziádat. Zabáld a régi filmeket, új filmeket, zenét, könyveket, festményeket, fotókat, verseket, álmokat, random beszélgetéseket, épületeket, hidakat, útjelzőket, fákat, felhőket, vizeket, fényeket és árnyékokat. Csak olyasmit lopj el, ami egyenesen a lelkedhez beszél. Ha így teszel, a munkád (és tolvajlásod) hiteles lesz. A hitelesség felbecsülhetetlen, az eredetiség nem létezik. És ne takargasd a lopásodat: mutasd meg, ünnepeld meg, ha úgy érzed. Mindenesetre emlékezz, hogy mit mondott Godard: „nem az a lényeg, honnan veszel el dolgokat, hanem hogy hová viszed”.

Kellemetlen időutazás és metál

A tegnap a belső hálózatról letöltöttem egy filmecskét, aminek az volt a címe, hogy “Congresul al XIV – lea al P.C.R..AVI”. Gondoltam, röhögök egy kicsit. Az elején röhögtem is, de ahogy néztem a vigyázzban álló, tapsoló, skandáló tömeget (“Ceauşescu, PCR, România”), egyre nagyobb lett a gombóc a torkomban. Eszembe jutott a gyerekkorom, meg amiket apámék meséltek utólag. Ez az analfabéta bohóc vezette ezt az egész országot annyi évig! Rájöttem, hogy nem tudok még most sem felhőtlenül vihogni ezeken a filmecskéken. Mert látom, mi történik most: Magyarország idióta táncikáló miniszterelnöke (valószínűleg a mai szavazás után is ő marad) még mindig nagyságrendekkel jobb mint egy félhülye, félanalfabéta, vallásifanatikus, ganéscsizmájú texasi 280 millió ember felelőtlen bossaként és világrendőrként vagy egy kancsi, részegsofőr, nullmorál hajóskapitány itt nálunk. Nos, ezért nem tudok vigyorogni a kongresszusi, dokumentumértékű filmeken.

A tegnap hatalmas jégeső volt, megpróbáltam lefilmezni a tyúkszar és struccszar közti nagyságú jégdarabokat, de hát 600 pixelen nem sok látszik.

Az elmúlt kb. egy hónap érzelmi vesszőfutása annyira megihletett, hogy alkottam egyet a grind-thrash metál műfajban is, szép kis belezős, disznóvágós zúzda az ortodox húsvét alkalmából. Vigyázat! Nagyon súlyos zene: spontán vérzéseket, korai vetélést, szédülést és dührohamot okozhat, meghallgatni csak saját felelősségre!!! Nem vicc!

Ezt borzold össze

Megint kopasz vagyok. Ne kérdezd, miért.

Ráakadtam a Trace-re. Egy kib***ttul zseniális (tudom, redundáns a szókincsem, de nem érdekel, mert ez az egyetlen szó, amit használni lehet ebben az esetben) holland zenekar, amely a hetvenes évek derekán létezett és mindössze három albumot jelentettek meg. Rick van der Linden zongorista/kíjbordos köré csoportosultak, aki klasszikus-zenei neveltetését használja fel és gyönyörű, izgalmas szimfonikus progresszív (néha jazzes) rockot produkálnak. Főleg a Birds című második albumuk hihetetlenül izgalmas, sokféle hangszín, gyors neoklasszicista billentyűfutamok és (a korhoz képest) kemény dobalapok. Imádom az ilyen középkoriba hajló, finom és erős zenét, de ezt már úgyis tudjátok. Legyen ez a blogbejegyzés egy emlék nekik, elfeledett titánoknak.

Másik múltbatekintő meglepően jó zene két svéd multiinstrumentalista faszi, Pär Lindh és Björn Johansson ’96-os lemeze, a Bilbo. Egész jó kis Tolkien-alapú zene, de nem tudom zseniálisnak nevezni, mert az egyik nótában egyszerűen pár hangnyi hamis ének (gondolom egy részeg tünde vagy törpe lehetett) található. Nem tudom, hogy lehet bennhagyni egy ekkora bakit. Vagy koncepció lenne? Akkor meg nem értem, mert minden egyéb hiperharmonikus. Amúgy nagyon ajánlom.

Boldogság, ugyan már

Nagyon érdekes dologra találtam a transindexen (na jó, nem “találtam”, hanem ott volt a RSS-feedben): Mi az oka annak, hogy egyesek nem hajlandók táncolni?. Ez a cikk abszolút rólam szól. Én nem tudok, nem szeretek táncolni, a táncoló emberek látványát sem imádom különösképpen. Régebb, rokkos csemete koromban még néha megráztam a sörényemet a Bunkerben, de abban több volt a tribális jelleg mint a felszabadulásosdi. Fene tudja megmagyarázni (ez a cikk se tudta maradéktalanul), több épp akkor aktuális barátnőmet is felkértem, hogy tanítson meg táncolni, de mindig szex vagy veszekedés lett a vége. Vagy mindkettő, különböző sorrendekben.

Apropó boldogság. A sors fintora, hogy nem kaptam meg a kommunistás ösztöndíjat (ezt most inkább nem kommentálom különösebben, csak úgy mondom), viszont a Sapientián tiszta váratlanul meghajítottak egy tanulmányival, pedig a szesszió végén még úgy nézett ki, hogy le se leszek zárva minden tantárgyból. Persze a kettő nagyságrendekkel különbözik, az első meg tényleg alkotásra kellett volna, de hát istenem, olyan rég akartam magamnak pirítóssütő gépet, most legalább lesz. És a pirítós kérgében található rákkeltő endorfinok majd boldoggá tesznek. Bruahahahahahahahah!!