Miközben Vásárhelyen kb. ilyenkor még repesztenek a Toy Dollsék, én már itthon vagyok, végre szartam egy oltári igazi nagyot, amit már kb. 4 napja nem sikerült (ti. utálom a guggolós-, a tojtoj-, az összeszart-, egyszóval a román KÖZ-budikat). De lehet, hogy jobb így itthon ilyen hamar, mert úgyis sárdagasztás lett volna belőle (az eső miért mindig vasárnap esik?)
Történt azért pár dolog. Megismerkedtem Mezei Nellivel, in person! és nagyon jól lehet vele élőben is beszélgetni, sőt, egy fél bloggertalálkozót is összehoztunk. Részegen ökörködtünk egyet a Piros Ufóval (vagy Zöld, nem is tudom már melyik melyik), elkezdte fikázni a forgatókönyvemből a dialógusokat, mire jól lebasztam, hogy képzeli, nekem ne pattogjon, csak tanulja meg és fújja mint a verset – de vele is jól lehet beszélgetni. Yesterdays-koncert egy dobossal, aki szinte mindent szétdobolt, de nagyon ügyesek voltak, annyira örülök, hogy valaki itthon is le mer fogni 2 moll és 2 dúr akkordnál többet. Aztán meg jó volt a Phoenix is: egy csomó bypass előtti pocakos nagytata a blokkból, de hihetetlen hangulatot csináltak. Aztán utána olyasmi zene, amit sosem hallgattam igazán: a Yonderboi, amire jól bezsongtunk… hajaj, s hihetetlen éjszaka lett belőle. Még most is kába vagyok tőle.
És hát persze megvolt a humorfeszt-show Gáspárikkal, azért mondom hogy Gáspárikkal, mert természetesen a szokásos vehemenciájával megint mindenkit lebeszélt a színről, de így kell nekünk ha hagyjuk magunkat, de tényleg jó volt, élvezem, s legközelebb revansolom, megállj, kutya szerbia! A visszajelzések pozitívak voltak (vagy azt hazudták), szerintem nem kéne folytatás nélkül hagyni, Árminnal beszéltünk is valami hasonlóról. Egy fél von Trier-filmet és egy fél Haneke-filmet is megnéztem, de közben megjött a fuvar. A vetítőterem hangulata olyan volt, mint amikor hatévesen a falusi moziban néztük Sandokant, Zorrót és a többieket. Meleg, sörszag, álmos fejek a gyűrött vászon előtt, a filmhangból csak a középmagasak hallszanak és azok is torzítva, de elnyomja őket a vetítőgép irdatlan kattogása.
Egy kicsit felemás érzéssel távoztam a tett helyszínéről, a vikkendtelepről. Felemás, mert már vártam hogy vége legyen, ugyanakkor meg nem akartam hogy soha vége legyen. A porcikáim nyivognak a sátorbanalvástól, a hasam nem bír már protestálni a sok olcsó sör miatt, a szemem hunyorog a medencevíztől, de azért jól telt. Örültem. És az is fura volt, hogy holott azért is jöttem, hogy rég nem látott emberekkel találkozzak, a legtöbbször 180 fokos kanyart vettem egy-egy ilyen ember láttán, arra gondolva, hogy “minek? most meséljem el ugyanazt az 1-2 év összefoglalót századszor?”, és lemondó, szomorkás mosollyal mentem dolgomra. Mi történik velem? Mizantróp leszek? Vagy csak az olcsó sört nem bírom már? Vagy mégsem olyan vagyok, mint aminek hiszem magam? Vagy csak teljesen kimerültem már a Félsziget idejére (tudvalevő, hogy noha kikapcsolódásként reklámozzák az ilyesmit, de voltaképpen hatalmas energia kell hozzá)? Vagy ennyire meteopata lennék? Eh…
Legutóbbi hozzászólások