Most az lett a téma hirtelen, hogy egy alkotó esetében különválasztható-e az életmű az élettől? Az esztétikához foggal-körömmel ragaszkodók azt állítják, hogy igen, és az utólag kiszivárgott tényeknek nem kellene befolyásolniuk egy illetőnek az irodalomtörténetben vagy micsodában elfoglalt helyét.
Szerintem meg nem épp így van. Aki már valamikor valami próbált alkotni, az tudja, hogy nem lehet elszakítani az életedtől. Szerintem butaság és képmutatás azt állítani, hogy csupán esztétika létezik. József Attiláról is kell tudnunk, hogy akkor mi a fasz is van a dagadó lepedőkkel, hogy jön ez a versbe? Az embernek az élete meg a tapasztalatai határozzák meg a gondolkodását és az érzelemvilágát, a műalkotás pedig ezekből származik, nem egy valamiféle apró fityegő külön szerv hozza létre őket, amely az esztétika nevű váladékot is termeli.
Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy gyorsan rajzoljuk át az erdélyi magyar irodalom képzeletbeli térképét. De az is hülyén nézne ki, hogy tanítjuk és akkor nem mondunk semmit róla, hallgatunk mint kutyaszar a fűben, esztétizálunk jobbra-balra. Most hirtelen Pasolini jut eszembe (asszem azért mert ugyanolyan szélütött alkoholista képe van), őt se érdemes megfosztani a saját környezetétől. Erről szólt az egész élete, kommunizmus, fasizmus, hit, ateizmus, blabla, ettől izgalmas az egész. És ott van a filmjeiben, dugig vannak a filmek vele, ember. És a Szilágyi verseiben talán nincs ott?
Amúgy jót röhögtem, hogy Balogh Ferencnek hívatta magát. Ismertem egy ilyen nevű figurát itt Kolozsváron, erősen ellenszenves volt, nem írom ide, hogy kinek a kije volt, mert úgyis tudja, aki akarja.
Legutóbbi hozzászólások