Meltdown

A régi freeblogos blogot próbálom áthozni.

Havi archívumok: december 2007

Lehet röhögni

S ha nem találkozunk, akkor BÚÉK is egyben. Ide kattincsál.

Reklámok

Végre

Aki látta vagy 2 éve az Antikarácsony filmemet, az tudja, hogy mennyire szoktam utálni a karácsonyt. Na, de ez most másképp van.

Végre egy igazán fasza karácsonyom volt/van. Van annál gyönyörűbb érzés, mint amikor repeszted 120-szal a teljesen fehér, hófödte tájon, az egyedüli dolog, ami megtöri a fehéret, a kanyargó autóút? Aztán odaérsz a tiszta fehér faluba, és az egyedüli, ami megtöri a fehéret, a kanyargó füstcsíkok? És kimész az erdőbe, a fenyvesek még konokabbul hallgatnak, mint nyáron, és minden tiszta zúzmara, közelről. Nagyapám (állítólag, mert nem ismerhettem) mondta volt, hogy nem baj, ha havazik, mert legalább tisztaság van, addig is eltűnik a világ mocska. Az erdő széle mögött egyre lejjebb megy a nap, a végén csak egy pirosas lila csík marad. Sohase gondoltam volna, hogy a fehérnek ennyi árnyalata van. A tér háromszor olyan tág, mint nyáron, pedig a zöld se kutya. Mintha az egész egy valami túlvilági másság előszobája lenne. A meggyalázatlan fehér buckák mintha nem is földi tájé lennének. Előtör az egész évben visszafojtott, csak leírva, “alkotás” közben manifesztálódó transzcendens.

Gondoltam, vágok karácsonyfát. Aztán megsajnáltam a zúzmarában is felálló fenyőket, nem vágtam ki egyet sem. Megláttam egyet, amelyiket valaki ügyetlenebb fajta megmocskolt, levágta a tetejét, s a fél törzset otthagyta a földön. A legnagyobb ágat letörtem a meggyalázott fenyőből, s elindultam hazafelé. A napnak már csak valami narancssárga árnyéka világított meg mindent. Már ennyiért is megérte kimenni, de akkor a lábam előtt felugrott egy szürke nyúl és elporzott. Mire magamhoz tértem, már jó messze járt. Fordulnék meg, hogy kiáltsam el magam örömömben, de rájövök, hogy nincs kinek, egyedül vagyok, nem is akármennyire, hanem nagyon, de nagyon egyedül, de hihetetlenül jólesik, egyedül vagyok a hatalmas nagy fehérség közepén.

Befaragtam az ágat a régi talpba és felállítottam a nem működő
(de minek is működne mínusz 18 fokban?) hűtőládára. Kikötöztem, hogy ne dőljön el. A szekrény tetején ott voltak a régi gömbök és díszek, amiket még gyerekkoromból ismertem, van köztük nálam idősebb is. Szépen felaggattam a fára. Az ágra, na.

Mire befejeztem, kint már teljesen sötét volt, a házak ablakai világítottak, mindegyik mögött emberek, kötött zoknikban és alsógatyákban várják az angyalt. Olyan volt, mint legalább 15 évvel ezelőtt. Én is kötött zokniban, alsógatyával, kanyargó füstcsíkkal, a régi díszekkel, jópár év óta újból falun, igazi fenyővel vártam az angyalt. Azaz a családot, akik meg is jöttek, meg is terítettünk, meg is ettük a tőtöttkáposztát, ittunk is rea.

Aztán rokonlátogatás, ahogy az szokás mindig. Az egyik borral kínál. A másik szabadkozik, hogy még most fövöget a bor. Megmutatják a fásládát, amit egy régi ágy ágyneműtartójából vágtak le druzsbával. Kacagunk az ötletességen. Továbbmegyünk.

Mein Rebellion II.

Aztán persze folytatódott az egész. Amikor már biztosak voltunk az egészben, meg hogy tényleg meghalt, akkor elhatalmasodott az eufória. Nagyon örültünk, hogy nem kell suliba járni. Egy csapásra minden megváltozott, legalábbis kívülről (belülről azóta sem). Az újságot átkeresztelték Megyei Tükörről Háromszéknek. Olvastam fel nagyanyámnak a friss híreket az új forradalmi bizottságok megalakulásairól. Ő meg örült. Kijöttek később az új pénzek. Ezek közül is az elsőt nagyanyám mutatta, 10 banis volt, emlékszem most is. Tapogattam, hihetetlen volt, hogy nincs rajta búzakalász. Aztán lassan minden könyvből kidépdestük az öreget. Rajta tanultam meg rajzolni a legszebben. Mindenféle frizurával kipróbáltam. De hát annyi portréja volt a különböző könyvekben, hogy kb 94-95-ig mind volt mit tépegetni. Nagymamám élete olyan sokat nem változott, ugyanazt csinálta, amit addig: gyűjtötte a tejet. Ki is basztak vele rendesen a tejgyártól, s ez csak akkor derült ki, amikor nyugdíjat kellett volna kapjon. Ennyit a forradalomról.

Aztán szóltak, hogy megint kell suliba menni, visszaköltöztem megint Szentgyörgyre. Elmegyek suliba, mindenki színes ruhákban, kis adidaszocskákban, hihetetlen. Az addig szürke (na jó, egyensötétkék) iskola kiszínesedett. Az egyik gyerek megjelent pionírkendőben. Hatalmas röhögés kísérte. A tanítónéni odament, ünnepélyesen levette a kendőt és megsimogatta a kölyket. Nem tudom, mi történt vele, de lehet hogy rituálisan összetéptük szünetben. Nem tudni, mi motiválta a gyereket vagy a szüleit, “biztos ami biztos”? Valószínűleg.

Szereztem egy magyar színű fejmelegítőt, pirosfehérződet. Hú, mekkora dolog volt az. Irtó büszke voltam rá, caplattam suliba vele. Az első nap valaki letépte a fejemről. Nem félreérteni: nem a szemét szúrta, hanem neki is kellett. Ilyen volt a forradalom után.

Mein Rebellion

Meséljem-sza el, milyen volt a forradalmam. Olyan nagyon aprólékoson, mint Szilárd, nem fogom, de esszefoglalom, mert azért elég élénken emlékszem. Naszóval.

Harmadikosok voltunk, akkor nemrég kerültem a Mikóba (akkor persze nem lehetett Mikónak hívni, kettes iskola vagy mi volt a neve neki), jött a téli vakáció, a tanítónéni, azaz tanci (most figyelj:) matektábort szervezett fenn a hegyekben, Kommandón. Kommandóról annyit kell tudni, hogy Kovásznáról lehet oda kijutni, nagyon nehezen, ez Székelyföld legmagasabban fekvő települése, nyáron is kurva hideg van, nemcsak télen, és Gothár Péter csinált ott egy nagyon szép filmet, aminek Vivi Drăgan Vasile volt az operatőre.

Szóval kinn voltunk Kommandón, folyt a matektábor, az volt a koncepció, hogy kb. Karácsonyra hazaérünk, addig oldjuk a matekfeladatokat orrvérzésig. Ez volt az első táborom, el voltam keseredve nagyon. Aztán a tábor vége felé elkezdett szállingózni a hó mellett a hír, hogy forradalom van, persze nem tudtuk, hogy mi az istent beszélnek. Annyi rémlett, hogy lőnek meg emberek halnak meg, meg hogy jönnek az oroszok. Amikor baj volt, mindig “jöttek az oroszok”.

Mindenki be volt tojva, összetoltuk az ágyakat egy nagy terembe, elsötétítették az ablakokat nagy pokrócokkal és remegtünk, hogy míg mi odafent, a hegyek védelmében ücsörgünk, lent talán szétlövik az ősöket. Felrajzoltam a karácsonyfa mellé egy pisztolyt a táblára. A tanítónéni letörölte, fel akart pofozni, de inkább elpityeredett. Tom Sawyert olvasott valaki hangosan. Valamelyik surmó kölyök azt mondta, hogy apámat lelőtték az oroszok. Ekkor elkezdtem bőgni.

Tényleg kezdtünk félni. Aztán jó nagy késéssel kezdtek szállingózni a szülők a dácsiákkal meg oltcitokkal. Megjelentek az enyémek is. Apám kitalált egy olyan divájszot, amivel (ha jól emlékszem) kardbid és mittommi segítségével aprószeget és vastörmeléket tud a “szekusok” pofájába robbantani. Az ősök ott maradtak éjszakára. A nagy érzelemkavalkádban kisebb volt a lelkesedés, úgy éreztem, mint a félelem: be voltak szarva, s érződött rajtuk, a félelem kicsit átragadt ránk is. A nagy összetolt ágyas teremben ott aludtunk éjjel, és senki se tudott aludni, szülők, kölkek, izgultunk, féltünk. Elkezdtem “politikai” vicceket mondani Ceausescuról, megéreztem, hogy már szabad (vagy mondták?). Éreztem a felnőttek felszabadult röhögését a sötétben, amikor az idétlen kis Ceaus vicceket mondtam. Másnap hazamentünk, de nyomban ki, falura, ott biztonságosabb volt. A lisznyói karácsonyfa illatában és árnyékában néztük végig, amint elhurcolják, elnépítélik és kinyírják az öreget. Apám lefotózta a tv-képernyőt, mielőtt kiderül, hogy püpü-nemjár. Nagyanyám arca volt nagyon furcsa, szinte egész életét a rezsimben töltötte el, nem hitte el, hogy valaha ez megtörténhet.

Én elborzadva figyeltem a tévét, valahogy úgy, ahogy kicsit később a horrorfilmeket néztem: egyszerre vonzott és taszított. Köptünk és nyeltünk. Ilyen volt a forradalom. Aztán kibontottuk az ajándékokat és ugyanúgy örültem nekik, mint ’88-ban, amikor nem szabadott örülni.

Malteregó

Arra vagyok kíváncsi, hogyan vagyok beírva más emberek telefonkönyvébe, telefonjába, messengerjébe, e-mail quicklistjébe, stb. Sokat elárul arról, hogy hogyan és miket gondolnak az emberről. Vagy hogy miket gondoltak ezelőtt félévvel, amikor beírták, kényszerből írták-e be vagy elkérték mástól a számot, arra számítva, hogy írnak majd egy sms-t.

Ja és leforgott a film. Meg kell vágni.

Die Fleischtorte III.

Csak hogy ne haldokoljon ennyire ez a blog: holnap forgatás megint. És eszeveszett telefonálgatás, persze. Egy durva vágást eszközöltem a keddi nyersanyagon, egész jó lett. 😀

Die Fleischtorte II.

Ma próbáltunk a (fő)szereplőkkel. Megtanultam egy fontos dolgot, miszerint a színész nem gép. Balogh szerint fényvisszaverő felület. Most össze vagyok zavarodva kicsit.

Die Fleischtorte

A tegnap volt az első forgatási nap. Jól tettem, hogy leválasztottam a többitől, így is jóval túlhaladtuk a kitalált keretet. Jaj, mennyi baj van a gyerekekkel, jaj, jaj.

Interferi II.

A tegnap esti előadás, a Konyha, viszont a zsenialitás határát erősen súrolta, sőt. A franciák, bármennyire is nem állhatom őket a kisebbségpolitikájuk és a billentyűzetük miatt, egy mozgalmas, eredeti és végülis örökérvényű cuccal rukkoltak elő, nagyon filmszerű volt az egész (a színészeket beleértve), a díszletek irtó jól ki voltak találva, azt a 2 perc táncos süketséget az elején még még én is kibírtam.

Szóval visszavonom, püpü.

Interferi

Ez a Tompa zseniális. Meghív egész Európából dubiózus minőségű előadásokat s közben be-be nyomja a saját színháza produkcióit, ezáltal a kontraszthatás által a kolozsvári társulatot fényezve. Ez az igazi PR.

A tegnap a temesváriak igazán próbáltak a Koldusoperával nagyot dobbantani, vért izzadtak, de bármily gyönyörű a hamvas, Pollyt alakító színésznő, pont olyan hamisan is énekelt.

Az aktuálpolitika belekeverése se sikerült túl finomkára, inkább égő volt. Nem baj, na.