Meltdown

A régi freeblogos blogot próbálom áthozni.

Havi archívumok: január 2008

Megint nem értem…

…Hollywoodot. Hogy a retekbe lehet Javier Bardemet MELLÉKSZEREPLŐként jelölni Oscarra a No Country for Old Men-béli teljesítményéért? Akárhogyan számolom, a filmnek legalább három főszereplője volt, mindhárman hihetetlenül viszik a filmet. És akkor az okosok, hogy ne kelljen Tommy Lee Jonest mégegyszer jelölni, vagy tudomisén, milyen megfontolásból, kitalálják, hogy ki-ki mellékszereplő. Hollywood, you’re goin’ down…

Amúgy a film brutálisan gyönyörű. Egyenletlen, de a tökéletes filmek úgyis mindig gyanúsnak bizonyulnak, míg a maradandóak mind hibásak. Coenék hozták a formát. Most már csak a Jesse James-re vagyok kíváncsi.

Nyolc és fél és kilenc és semmi

Azt hiszem, ez a leggamatabb ötlet (ötlet??), amit Hollywood képes kifosni magából. Fellinit adaptálni, az rendben van. De miért pont a Nyolc és felet, miért a legszemélyesebb munkáját, miért pont a legkeservesebb, alkotóiválságos filmjét? Még az Édes élet, hagyján. El tudnám képzelni. Elviccelődünk azzal, hogy áthelyezzük L.A.-be a cselekményt, mint posztmodern Rómába, mittomén. De az Otto e mezzo? Nem térek magamhoz.

Nem tudom, érdemes-e szimpatizálni a forgatókönyvírók sztrájkjával. Azt hiszem, nem. Aki elvállal egy ilyesmit, mint ez az adaptáció, az velejéig rohadt ember kell legyen (azok is sztrájkolnak, akik ezt a Nine-t írják). Nem drukkolok egyik “pártnak” sem, hátha beleroskad a szaros filmiparjuk a sok remake-be. Már amit a Body Snatchersszel csináltak, az is egyszerre volt röhejes, siralmas és hánytató. S már egy ideje folyik ez. Még a sármzeppelin, nekem alapból szimpatikus Clooney-nek sem drukkolok, aki nagy faszagyerek módon mediálni próbál a táborok közt. Ezt a hányingert csak tüzeli az a film, amit a tegnap este néztem, a Cecil B. DeMented. Zseniális görbe tükre (na jó, egyfajta bizarr Waters-i módon) az amerikai filmiparnak, azaz inkább a függetleneknek. Sok jó kis film született, amely őket állítja pellengérre, Vincente Minellitől Mel Brookson keresztül Altmanig, de ez a Waters-film a maga kidolgozatlan, bájos bizarrságával sokkal jobb, mint az összes többi. Persze, ez a független filmesekre helyezi a hangsúlyt inkább, de akkor is.

Épp az amcsi független filmhez kapcsolódik a könyv, amit a napokban találtam egy vándorantikosnál: Down and Dirty Pictures, Peter Biskindtől. A Miramax-, Sundance- és egyéb független jelenségekről szól, az első pár elolvasott oldalból már az az érzésem, hogy az a ritka fajta amerikai könyv, amelyik információt is tud közölni a pletyka és kedves kacagtatás mellett.

Ma szinte tavasz volt.

Szexblog. És sajtótájékoztató.

Volt egy olyan kérdés, hogy mi lenne ha lenne szexblogom, vagy nem is tudom, hogy volt megfogalmazva. A válasz az, hogyöö végülis van szexblogom, ugyanez, amit most olvasol. Régebb el-elrejtve írtam ilyesmiről is, eufemizálva, allegória-bugyiban, de ahogy nőtt a hallgatóság (olvasóság), s ex-, mostani- és jövendőbeli csajaim apjai/anyjai kezdték olvasni a blogot, úgy szikkadt a blog e téma tekintetében, aztán már csak szikkadt, szikkadt, csak úgy, lartpurlart, míg olyan száraz lett, mint egy kétéves tehénszar a Nevada-sivatagban.

Régebb írtam a baszásról is, ma már csak a kibaszásokról írok.

Viszont, ami nem kibaszás: megvan a film, mwahahah. Na jó, vannak még hibák benne, Bánati még meg fogja foltozni, ahol kell, de bézikli megvan. Mielőtt megkérdezi valaki, nem fogom feltenni a youtube-ra. Majd ha lesz legalább egy 720*576-os youtube, akkor.

Der Stummfilmpianist

Nem túl rég, december 17-én halt meg az utolsó eredeti, igazi (értsd: aki a huszas években ebből élt) némafilmzongorista. Willy Sommerfeldnek hívták. 103 éves volt. Az irónia az, hogy ha rákeresel az imdb-n vagy máshol, mindössze 3 film csatolódik a nevéhez, azok is dokumentumfilmek, ahol az öreg mindössze interjúalany. Pedig a két világháború közt ki tudja hány némafilm alatt játszott.

Ilyen ez. Isten nyugosztalja.

Az új év első szóvicce

– Hogy hívják a vézna, nyeszlett Man In Blacket?

– Nyomi Lee Jones.