Tegnap töltött három évet a blog. Azért nem semmi.
Kicsit megpihentem, elgondolkoztam, a három évvel előttihez képest mik változtak. Elég sok minden. Ha leírnám, belefáradna a csuklótok a scrollozásba. Úgyhogy nem írom le.
Igaz, ami igaz, az utóbbi időben eléggé haldoklott a blog. Megpróbáltam racionalizálni, hogy miért, azonkívül, hogy egyre kevesebb időm van rá.
Valószínűleg az van, hogy míg az elején nagyjából a barátaimnak, ismerőseimnek írtam, a kommentálók iniciáléiból már tudtam, kivel állok szembe, most, az egologóval, meg a szélessávú internet elterjedésével, meg egyáltalán az emberek olvasási, netezési szokásainak, what the hell: egyáltalán életviteleinek megváltozásával, megnőtt az arctalan tömeg. Akik néha arcátlanok is. Emlékeztek az anonymus nevek szarháziskodásfosó periódusára…
Régebb az volt, hogy jött egy távolabbi ismerős, mondta, hogy olvasta a blogot, s jaj de jó. Jólesett. Most az van, hogy visszahallok dolgokat. Kellemetlen, asszem. Nem jön, hogy írjak. Nincs, amit megosszak a senkikkel.
Annak idején kuriózum voltam s törekedtem is rá. Most minden hülye (már bocsánat!) létrehoz egy blogot, benne a saját kis világát, a saját törvényeivel. Így már nem annyira érdekes ez a megszólalási forma a számomra. Vagy lehet, hogy nincs annyi közölnivalóm. Vagy lehet, hogy a többiek stupidságaiban akarva-akaratlan a saját tükörképemet is megláttam, s ettől riadtam vissza.
Már nem dobbant meg annyira, amikor egy újonnan létrejött blogba belinkeltek. Elkéstetek – morogja a tudatalattim. Egy éve még képes voltam naponta rákattintani a statisztikára, hogy ki, hányan nézett meg. Ma már irtózok tőle.
Nincs már tétje az őszinteségmnek. Őszinte megbontránkoztatás helyett is csak a régi hisztiket hozza elő az emberekből. Ma már apukák, anyukák is blogot olvasnak. Na, közéjük nem akarok tartozni.
Megírtam életem első nagyjátékfilm-forgatókönyvét a napokban, románra is le lett fordítva. Hatalmas kielégülés volt nézni a végeredményt, nagyobb eufória. Asszem, azzal jobban ki tudom fejezni magam, több kihívást kínál, mint a blog html-címkéi és örök veszekedései.
De talán a funkcióját betöltötte. Talán jó volt valamire három év alatt, néha terápia, néha ízfokozó, néha luktömő… Mindenesetre, úgy néz ki, hogy ezzel a mai, jubileumi bejegyzéssel abbahagyom. Ezt a szöveget se terveztem, nem berbetéltem magamnak papként. Csak úgy kijött erre a hároméves évfordulóra. Magyarul: gátá, vége.
Azért köszi mindenkinek, aki olvasott, jóhiszeműen kommentált, linkelt, stb… Majd találkozunk még, Erdélyben úgyis elkerülhetetlen, hogy mindenki mindenkivel találkozzon és azt el is fosolják. Blogon vagy másképp.
Legutóbbi hozzászólások