Meltdown

A régi freeblogos blogot próbálom áthozni.

Havi archívumok: szeptember 2009

Szegény Polanski

Jól megszívta evvel az Amerikának nevezett kontinenssel, országgal, jelenséggel, mittommivel. Egy vadállat kinyírja a feleségét és pár évre rá egy idióta, akinek hangja sincs, hőst csinál az illetőből.

És most elkapták szegény öreget, épp azok a svájciak, akik annyi de annyi, szovjetek elől menekülő középkelet-európai művészt bújtattak kedvesdeden anno, s épp azon amerikaiak famulusaiként tették ezt, akik jópár éve Mansont rakták életfogytig dutyiba a frissen eltörölt halálbüntetés helyett. A híres távolmaradó, neutrálkedves, szürkebenemavatkozó, soseháborúzó, nemnátózó svájciak.

Akkor fogják lecsavarni az öreg pellóját, amikor már használni se tudja.

Reklámok

Nina

Azt szerettem benne a legeslegjobban, hogy habár egy mocskos kurva volt, olyan szelídséggel tudta szétvetni a lábait, minthogyha ez neki kijárna, de hát ki is járt. Baszás közben teljesen arisztokratává változott, ő tényleg az ágyban volt királynő, szinte látszott, hogy bekékül a vére ilyenkor, csak félig húzta fel a szemhéját, de a szemöldökeit teljesen, egy nagyon pici csücsörödés jelent meg a száján, és lassan, méltóságteljesen viselkedett, mintha legalább templomban lenne, de hát ő maximum a toszás oltárán áldozott, senki se tudta, hogy mi a vallása, de nem is valószínű, hogy valaki megkérdezte volna, mert igazán szépen látszott, hogy miben hisz, a faszban hitt, a kezdetektől a végig, őbenne bízott elejitől fogva, ha rajta múlt volna, Tordán kiáltották volna ki a szexuális szabadságot. Rád se nézett közben, de nem úgy, mint aki szégyelli, hanem mint aki már teljesen felülkerekedett ezeken a dolgokon, és voilá, tényleg felülkerekedett, legtöbbször úgy végezte ki az áldozatait, hogy ő volt felül, itt a gálya volt az úr, nem a víz, kicsavarta az embereket, direkt nem férfiakat mondok, mint a citromot, s nem véletlenül mondtam citromot, összehúzódtak a szájad és a szemeid utána, mint egy kis kínainak. Varázslatos volt, ahogy ő maga is elhitte magáról, hogy nem egy büdös kurva, és egy gyönyörű rituálé része az egész, ahol ő minimum a Szűzmária és te vagy a Szentlélek, tényleg szép volt, amint pont akkor változott át leginkább ártatlanná, amikor a legjobban dugták, minél erősebben löktem, annál tisztább lett az arca, mintha visszavarázsolnám a szűzhártyáját apránként, majd az elélvezés utolsó nyivvantásával lett belőle tízéves gyermek, akinek a legnagyobb gondja ebben a kicsi világban az, hogy melyik ruhát adja a babájára, a piros babost vagy a narancssárga csíkost. Igazából nem is baszni jártam oda, hanem hogy megvizsgáljam ezt a gyönyörű metamorfózist, higgyétek el, hogy ha lehetett volna, egy kockás füzettel és egy pixszel együtt kúrtam volna őfelségét, aki ráadásul nem is fekete királynő, hanem fehér volt, hófehér, ő volt Hófehérke meg Csipkerózsika, úgy falta be a faszt, mint a mérgezett almát, úgy köhhentett diszkréten a gecitől, mintha a királyfi jött volna meg, de a királyfi éppen elment, s a vicc az, hogy a legtöbb királyfi visszajárt hozzá, sutyiban, dugiban, délutánonként, nem is annyira a pinaszag után kajtatva, mert az megvan minden sarkon, hanem pont ez a teljesen valószerűnek tűnő ártatlanság vonzotta őket, mint szar a legyeket.

Egyszer kitaláltam, hogy csináljunk egy pornót, nem kellett sok az Ovidius könnyeivel marketált borból, beleegyezett, jött a haverom egy kis százötvenes pédével, megállt diszkréten a sarokba, nem szólalt meg, nem moccant meg, de kész, elrontotta az egészet. Nina, a tiszta pinájú tisztátlan balerina elromlott. Hirtelen eltűnt az arc, eltűnt a fasz, csak a kamera objektívje maradt, csak azt kezdte látni, és először életében megpróbálta eljátszani az orgazmust, rettenetes volt, lekónyadt nemcsak az én faszom, hanem az egész Grigorescu negyed összes fasza abban a nyomorult másodpercben, az addig gyönyörű nő hirtelen mocskos kurvává változott, évgyűrűk jelentek meg a seggén, táskák a szemei alatt, el volt rontva a Királynőpipőke, kész vége. A Szent Pina, amit soha férfi nem tudott megerőszakolni, most elvérzett, a kamera hatolt beléje, de nem alulról, hanem a szemein keresztül, elromlott a játék, meghalt a varázslat, odaveszett az évszázad legjobb pinája, így növel, egy szomorú, vérző picsa maradt a helyén, így csövel, a kibaszott Sony szúrta fel a szuronyára, ő cseszte el ezt a hatalmas dolgot, ami Nina és az ő arisztokrata bája volt.

Innentől kezdve rohamosan öregedett, bezárta a boltot, semmije se maradt. Nekem is csak egy gyenge, szomorú, hamis, alig tízperces pornófilm, meg se tudtam nézni soha.

Freaky Freak!

A tegnapelőtti szöveg kikerült a freeblog főoldalra, elég sokan elolvasták, kattintottak erre a pszeudo-kvázi-halott, megmoccantzombi blogra, hónapok után először megint beleástam magam a statisztikákba, láss csodát, elég sokan kattintanak most is, ezzel az 1 szöveg/hónap rátával is, nade találtam egy igencsak érdekes adatot.

Ez a bejegyzésem: http://nandika.freeblog.hu/archives/2007/08/21/Szentgyorgy/ toronymagasan vezet az összes közül. A freeblog a kis belső izében nem is mérte még, mert két éve készült, de amióta méri, már azóta is 3078 kattintást számolt. Arra lettem figyelmes, hogy már egy jó ideje, még nem tudom egzakte, mikortól, de több mint egy hónapja erre az egyszem bekezdésre minden áldott nap érkezik pontosan 12 kattintás Van, amikor 13, van amikor 11, de az esetek túlnyomó többségében pont 12 kattintás, mindennap. Illetve jobban mondva erről a linkről továbbkattanás a blog másik részeire, s az izé az, hogy nem tudom, hogy honnan, mert ezt írja ki referensnek. Referralnak. Mittomén. Valami gonosz robot kattogtat félelmetes precizitással? Miért pont ez a bejegyzés? Ki az, miért, mi történik???

Aki nem beszélt s utána igen

Volt egy ismerősöm, Serci, aki két éven keresztül meg se szólalt, egy mukkot se mondott ki, az anyjának is kockás papíron írta le, hogy lucskos káposztát kér ebédre. Írni írt, SMS-t, meg naplót, meg mindenfélét írt, igazából ontotta magából a betűket, ha azt ontásnak lehet hívni (hezzánk képest, akik egész év alatt egyetlenegy lapot írtunk teli biológiaórákon, mindenképpen), de egy hangot ki nem lehetett könyörögni belőle, s a legidegesítőbb az volt, hogy mindenki csak spekulálni tudott, hogy miért hallgatott el, mert persze hogy ezt se mondta el már, de le se írta, üzenetbe se írta belé, a budifalra se firkálta fel. Néma Leventének csúfolták de nem foglalkozott, le se szarta, volt, aki azt mondta, hogy egy fehérnép miatt van, de aki ismerte őt, az tudhatta, hogy ez legalább annyira valószínűtlen, mint a szivargyár udvarán dohánykapálás közben olajra akadni: sose szenvedett ő fehérnép mián. A hivatalos verzió az volt, hogy haragszik a világra, s ez teljesen úgy is tűnt, hogy megfelel a valóságnak. Az anyjáék mindenesetre belétörődtek, nem foglalkoztak, orvoshoz nem lehet elcipelni egy szinte harmincéves embert, le van szarva, ha ilyen hülye akar lenni, akkor maradjon ilyen hülye. Szerencséje volt, hogy olyan munkája volt, ahol sokat nem kellett zsolozsmázni, csak szépen lepcsentette egymásután a műanyagot a futószalagon, egyszerű gyermekjátékok elemeit csinálta színes nájlonból, vigyorgó kis szemétvödör fejét, baba sipkáját, fogmosós maci fogpasztáját, autócskát, meccsboxot, ilyeneket. Egyszer behoztak egy prototípust egy gombnyomásra beszélő babával, annak kellett valami cipőt vagy micsodát legyártani sorozatban, Serci annyira meghatódott vagy felbaszódott ezen, hogy elhatározta, hogy két év után megszólal. De nem lehetett csak úgy megszólalni, kellett hozzá valami apropó, vagy valami ünnepélyes alkalom, de aki ismerte őt, az tudta, hogy nem lesz az születésnap vagy Karácsony vagy valami ilyesmi baromság; de mindenesetre látszott rajta, hogy már nagyon van mit mondjon, kezdett benne gyűlni a sok kimondatlan szarság, a szerelmes szavak, a káromkodások és az ebédrendelések, s az Omega-dalszövegek, nagyon készült kibújni a proverbiális szeg a hasonlóan proverbiális zsákból, fogta magát, felment Kolozsvárra a pótfelvételira, beiratkozott a kommunikáció szakra, szerencsére csak doszárvizsgák vannak mostanában, egy szó nélkül vették fel kommunikációra, pont mint amikor a vértől elájulós irtózóst vették fel Maroson orvosira, egy nyamvadt mukkot nem kellett kimondjon, az első Koronával hazajött Szentgyörgyre, leült a Bunkerbe (akkor még volt Bunker), hátul, ahol a leghalkabb a zene, rendelt egy láda sört még mindig mutogatva, de csak darabonként, hogy ne melegedjen ki, s elkezdett végre beszélni. Elkezdte elmondani azt a sok gennyet, amit magába szorított két éven és pár hónapon keresztül, mint a görcsös segglyuk a sok szart, elkezdett mondikálni, papolni, berbetélni, eleinte csak saját maga elé, aztán észrevették a haverok, kezdtek köréje gyűlni, de nem is kérdeztek semmit, nem is kellett, mert Serciből csak folyt ki a szó, mint az Oltból a szennylé márciuskor, s jött vele a sok szemét, mint az Oltból a nájlonpungák s a nájlonüvegek, fosta a szót, az emberek csak hallgatták, rendelgették a söröket, s ültek elképedve, főleg aki ismerte évek óta, kevesen voltak, akik nem ismerték, mert büdös kicsi város Szentgyörgy, fogytak a sörök, az emberek már a billiárdasztalon csimpaszkodtak s figyelőztek, de a szavak nem akartak fogyni, csak jöttek: minden panasz, keserűség, mint a rothadt cefre pálinkafőzés előtt, duvadt a gyermekből, jobban ültek az emberek a mondatai mellett, mint az egyetemen a tanárok óráin, osztán lassan felkapcsolták a villanyt, lekapcsolták a difuzorokot, kezdtek sepregetni (nagy lófaszt sepregettek a Bunkerben), kitették őköt, kiültek a Bunker elé, Serci hadart tovább, okádta a szavakat, már látszólag szinte logikája se volt, ahogy a finnugortól az amerikai kölcsönszavakig mindent hadart és kevert édes anyanyelvünkön, hihetetlen szókincset prezentált, olyan szavakot mondott, amiről nem is tudtuk, hogy léteznek, de nagyon valószínűeknek tűntek mégis ahogy ott és akkor elhangzottak, volt aki el is szégyellte magát, mint magyarórán, sirült kifelé a sok szöveg a száján, jöttek a rendőrök leigazoltatni őköt, azok is megálltak szájtátva és figyelték Sercit, vakarták a fejüköt, már rég kipirkadott, az emberek haza kezdtek szállingózni, volt, amelyik elaludt a bokorba a Park hotel előtt, a másik taxit hívott, de Serci csak ült ott a Bunker előtt a kövön és fosta a szót szakadatlan, rendületlenül, mint a hazájához hű magyar, kidőthetetlenül, mint a székely fenyőfa, spriccolt, flöstetett belőle a szöveg irtózatos vehemenciával és hozammal, mint amikor a felrázott szénsavas szukkot kinyitod s az egész az anyád perzsaszőnyegin köt ki, így ült ott, beszélt, beszélt, beszélt, beszélt három napon keresztül, az emberek cserélődtek körülötte, hazamentek tusolni, visszajöttek, szivarra gyújtottak, de ő nem ment se szarni, se peselni, csak mondott-mondott feszt, félbeszakíthatatlan irammal, s a harmadik nap közepin valamikor, már sötétedett-forma, emlékezek, egy szó közben, azthiszem, egy "bazmeg" lehetett, ez a legvalószínűbb, há nem?, de az is lehet, hogy "szarházi", vagy "madiszosok", maximum "lucskoskáposzta", lefordult a kőről, s szörnyethalt – abba a szent helybe. Kész. Nem is biztos, hogy úgymond szörnyethalt, szerintem szépen elmondta, behozta azt a két évet s még előre vagy huszonvalahányat, s így, küldetésteljesítés közben, mondikálás közben úgy tűnt neki a legvalószínűbbnek, hogy most akkor gátá, így haljon meg: halálra dumálta magát. Hihetetlen gyorsan kihűlt a teteme, mondjuk már szeptember dereka volt, de mire megjött a mentő, már háromnapos halottnak tűnt, úgy megmerevedett. Így járt Serci, aki két évig nem mondott semmit, s utána három napig folyton beszélt, s beléhalt.

Lehet, hogy nem volt igaz, én es csak hallottam, akkor még kicsike voltam ahhoz, hogy kiengedjenek a Bunkerbe.

Menyasszonyi ruha

A menyasszonyi ruha a nők szuperhőskosztümje. A férfiaknak ott van a Pókruha, a Szupermenbugyi, a Batmanfülek, a Vaderpalást, az Ikszmenkosztüm: a latex és alsónemű különböző, színesnél színesebb kombináció, megfelelő logóval. A férfiak kiélik titkos vágyaikat a piros bugyiban: erősek, gyorsak, repülnek, igazságosak, győzedelmeskednek, odabasznak a gonosznak piszkosul. És mindezt titokban. Nem Bruce Wayne-ként, hanem Denevéremberként.

Ezzel szemben a nőknek mije van (tudom, van Macskanő meg effélék, de senki se veszi őket komolyan, a mozipénztárnál se)? Semmije. Nekük nincs titkos személyiségük, ők mindig színes bugyiban és testrefeszülő izékben kell szaladgáljanak, ők mindig igazságosak, erősek kell legyenek, odabasszanak a kosznak és a mocsoknak és a bacilusoknak, igazi nevükön is, mint Berekméri Lujza. Nincs titok.

És amikor végre eljön a Nagy Nap, s a nők felvehetik a menyasszonyi ruhát, ez az egyetlenegyszer viselt ruha lesz a legfontosabb az életükben. Most ők lesznek a szuperhősök. Az egyentarka szar helyett a titkos ártatlanság és szűz(i)esség egyenfehérjét kapják magukra, átváltozva, megtáltosodva, átlényegülve, szuperhőssé válva, nevet cserélve (Kovács Lajosné alias Berekméri Lujza). Egyetlenegy estére eljátsszák ők is a férfiak szuperjátékát. Ők lesznek a szuperhősök, egyszer végre az életükben. Ilyenkor a férfiak vannak jellegtelen cuccban (ők ilyen öltönyben járnak melóba, temetésre, mindenhova), ők a névtelenek, ők az erőtlenek, az odarángatott szerencsétlenek. Nem csoda, hogy ennyire fontos a nőknek a menyasszonyi ruha.

És aztán hajnalban vége a medzsiknek: lekerül a szuperruha, lekerül a bugyi, és a nőből háziasszony válik, tarkaruhásan szürke eminenciás. Éljen a galuska, vesszen a kosz. És a férfiak visszalendülnek az égbe, álmos szemekkel letépik az öltönyt egy telefonfülkében a piros sztreccs felül és leszámolnak Lex Luthorral, Jokerrel is egyszerre.