Meltdown

A régi freeblogos blogot próbálom áthozni.

Havi archívumok: augusztus 2010

Kész röhej

Úgy látszik, a youtube magyar felületét is google transzlétörrel fordították. Nekem pl ez az oldal: http://www.youtube.com/movies magyarul jelenik meg. A következő műfajok vannak: akció és kaland, humor, horror, stb, ez mind rendben van. És akkor azt írja, hogy “rejtély és feszültség”. Nézem, mi a retkes nagynyavalya akar ez lenni:

Reklámok

Meg vagyon baszva ez az ország immáron

A “román” és “kormány” szavak egy mondatban talán sohasem irritáltak ennyire. “Döglesszük meg az egész romániai kultúrát, cikkdíjakból élő szerzőkkel, művészekkel és alkotókkal együtt” – rikkantott Boc és megfogalmazták az posztkommunista 20 év legfelháborítóbb, legszomorúbb törvényeit. “A magánvállalkozókat se hagyjuk ki” – kiáltottak fel, érthetetlen és idióta megszorításokat és bürokrata képtelenségek sokaságait szabadítva pont azokra, akik a legkevesebbet keresik az országban (a nyugdíjasokat leszámítva).

Csak tudnám, hogy mégis mire számítanak ezek után? Ki a fasznak lesz kedve két szalmaszálat is keresztbetenni, amikor így keresztbetesznek neki? Kinek marad ideje, képessége, akaratereje bármit is dolgozni? Ezekből a foncsikákból, ezekből a forgácsokból, a szirszar honoráriumok és jogdíjacskák szirszar osztalékaiból akarnak egy szebb, fényesebb jövőt építeni? Ahelyett, hogy a Micula fivéreket büntetnék, mert eszeveszettül hizlalják az alsó néprétegeket, ahelyett, hogy vért szaratnának a nagykereskedőkkel, hogy török paradicsomot árulnak, amikor a hazai húsz kilométerre onnan a szárán rothad el. Tényleg ebből akarják befoltozni az ország lyukas költségvetési nadrágját?

Ha 30 napból hármat arra fordítasz, hogy a maradék huszonhetet bevalld, akkor mennyivel esik vissza a munkakedv, a termelés, a forgalom? Tényleg megéri ez? Jövőre majd naponta be kell számolnod arról, hogy mit ettél, mekkorát fingottál és hogy miért nem tettél el két szelet szalámit a kormánynak? Mi a fasz jöhet még?

Álló/mozgó

Az állókép felfedeze forradalmasította az emberi látást. Minden, ami addig titokzatos volt, és megfoghatatlan, hirtelen kimerevedett, tárgyilagos, elemezhető lett. A földre szállt. Mintha a benszülöttek félelme, miszerint a gép ellopja a lelküket, igaz lett volna.

Aztán a mozgókép mindent visszafordított. A legbanálisabbat is újra izgalmassá – és eladhatóvá – tette, a téma már megint nem a földön hevert, hanem az égbe emelkedett, átszellemült, átlényegült, történetet kapott, narratívát a momentum helyett.

Inszepsön

Na, Inception végre megnézve. Nem rossz, nem rossz, de én büntetném Nolant az anamorf lencsék (utálom a kibaszott anamorfot, rosszabb mint a 3D, nem tudom, miért erőlteti Hollywood) és a szinte soha le nem álló zenélgetés miatt. De a filmkészítés, -nézés és -befogadásra történt finom utalások alaposan megemelik a bonyolultra maszkírozott, de valójában igen szimpla történet befogadhatóságát. Főleg az tetszett, hogy (ha már a film=álom analógia mentén dekódoljuk a filmet) a valósággal szemben a film/álom ideje mennyire a percepciónak van alávetve – filmben évszázadok telnek el, miközben 2 órát ültünk a moziban, de ebben az évszázadban is vannak külön történetek, amik… stb. És hogy ez a 2 óra esetenkén pont azért tűnik egy évszázadnak, mert olyan kurvaszar a film, amikor meg zseniális, akkor még ottmaradnál 50 évet abban a világban.

És hogy a filmet/álmot több ember hozza létre, a rendező, az operatőr, a színész, az “architect”, stb., és ideális esetben alkotót és nézőt is úgy bevonja, hogy az egyetlen nagy történet lesz. Ebben a nagy történetben az erőszakkal bevont néző pedig a virtuális valóság repedéseit keresgéli (érts kontinuitási hibákra meg római katonák karóráira vadászik), a crew feladata pedig a legjobban elfedni azokat, akár paradoxonok, hihetetlenségek, logikai bukfencek árán is. Nolan is ezt teszi, az általa kreált valóság hibát pótolgatja kurvasok zenével, a Mátrix által felállított mércét nyaldosó koreográfia-ötletekkel (a légüres teres folyosó újrakitalálása stb), meg azzal a kibaszott szerelmi szállal.

Az anamorf miatt is elnézést kér Nolan számomra azzal, hogy a CGI-t csak a kellő helyekben használja, nem hagyja eluralkodni a filmen. Az is szép, ahogyan az ember fejébe elültetett ötlet (szinopszis) csak duzzad, duzzad, míg a végén forgatókönyv lesz belőle, szépen léjerezett valósággal. Az igazság viszont az, hogy Nolan fejébe is csak elültették a magot, nem onnan pattant ki, a valóság-álom kettősség joggal az egyik legrégebbi téma az emberi fikcióban, legyen az irodalom vagy film. De tényleg rendesen megcsinált, intelligens mozi, ha jól látom, lassan vége a XXI. század első évtizedének, valahol ott lesz a (hollywoodi) top 10-ben. Vagy húszban.

Csak már szoknának le DiCaprio használatáról. Jó színész, de már sohasem lesz zseniális. Egy “zseniális” státuszra törekvő film pedig “jó” színésszel úgyse lesz, csak “jó” film. Steve McQueen, ha élne és fiatal lenne…

Menni oder maradni

Időnként fel szokott lángolni a “menni vagy maradni” kérdés itthon (mint ahogy a 3D-mozi ötlete szokott néha Hollywoodban). Elég sokan panaszkodnak a jó öreg Tündérországra, hogy élhetetlen lett, mint román vazallus-országrész, gondoltam, kicsit megvédem a transzilván mundér becsületét.

Előszöris annyit, hogy én (sajnos) korántsem voltam olyan sokfelé a világban. Az obligát évi 1-2 magyarországi kiruccanáson kívül volt még némi Amerika, Szlovénia-Horvátország és a jó öreg Velence (az olasz, nem a magyar). Amúgy ehhez képest Bukarestben is talán életemben háromszor ha voltam. Ezek is mind turista-jelleggel történtek. Mentünk, ettünk, jöttük. 1-2 nap elég volt nekem, hogy irtózatosan idegennek érezzem magam az adott helyen. Tudom, most megkapom, hogy nem vagyok kozmopolita, hanem röghözkötött székely. Ehhez képest Gyergyóba se voltam még.

Egy időben rettentően égett a seggem, hogy Londonba menjek. Ám, Kennedyvel élve, nemcsak azt kell megkérdezni, hogy egy hely mit tesz hozzád, hanem hogy te mit tudsz hozzátenni egy helyhez? What kind of fucking difference would you make out there? Sokmillió ember között? Ahol egy városnév már légiesült, az egész lendszkép beépült mindenfélével, mit jelent, hogy valaki londoni, new york-i, szentgyörgyi? Mitől leszel te ott jobb, gazdagabb? Hogy a legújabb ájpodot vagy ájpedet veszed meg ugyanannyi munkáért, mint amennyért itt mondjuk csak egy mikrócsentrálát veszel a blokkba?

A történethez hozzátartozik, hogy én igazából seholsem éreztem magam olyan kitűnően. Amikor hétéves koromban beköltöztünk Lisznyóból Szentgyörgyre, hamar elkapott a nagyváros (“nagy”, haha) fílingje. Rettentő hamar a betongeneráció tagja lettem, az igazi otthon szaga egyre halványabb lett, az addig etalon friss, tehénmeleg tej és paradicsomos zsíroskenyér helyét átvette a tömegtermelt kifli és üveges kefír (már ha éppen volt a városon elkapott kommunizmus utolsó éveiben). Amikor meglettek az ottani első barátaim, akkor már nyűgnek éreztem péntekenként falura hazamenni és a vasárnap esti Dallasra épphogycsak visszaérkezni a szitibe.

Aztán jött Kolozsvár, nagymamám az első szesszió környéként halt meg. Onnantól egy darabig látni se akartam a szülőfalumat. Mert minek? Pedig néha, amikor a Hasdeu hírhedett XVI. bentlakásában 5-6 sör után lehunytam a szememet, egyből odakerültem. A hirtelen kerekedett érdektelenséget kihasználva keresztapám elkezdett egy emeletet építeni a (nagy)szülői házra, átalakítgani, stb. Nem érdekelt. Nem foglalkoztam. Elvoltam az ivászattal, csajokkal, haverokkal és szesszióval Kolozsváron. Később Londonról álmodtam, Berlinről. De csak nappal. Éjjel mindig Lisznyóról álmodtam, ahol nyáron zöld van, télen pedig fehér. Ahol nyáron murkokat húzunk ki a földből és mosatlanul esszük (igen, Tivadar, ez télleg így van), télen pedig disznyót vágunk. Ahol a friss vizet a kútból merjük és a ropogó tűzű kályhára tesszük a vizes zoknikat és kacagunk, pedig nem érezzük a fülünket.

Aztán sok év után, 3 vagy 4 évvel ezelőtt, nyáron hazajöttem, ide, Lisznyóba, s szembesültem a változással. Nemcsak a saját portánkon történtekkel (teljesen oda nem illő manzárdszoba stb.), hanem az egész faluval, vidékkel, megyével történt szar változásokkal. Egyre több parlagon hagyott terület, egyre több “de vanzare” felirat a házakon, egyre több brassói betelepülő, egyre több román szó (igen, a falumban tényleg rettentően zavar, utálhattok érte, leszarom), egyre több vikkendháznak használt örökség, egyre több színes nájlonzacskó az utcán. És ahelyett, hogy ettől háttalfordultam és elmenekültem volna, még jobban vissza akartam kerülni a gyerekkorba, még jobban éreztem, hogy mennyire szar nekem Kolozsváron a betonfalak között, egy olyan városban, amihez semmi közöm, idegen népek között, a digitális világ kiszolgáltatott rabszolgájaként (igen, tudom, patetikusnak hangzik – de ezzel szemben mennyire ijesztő az, amikor egyszercsak rádöbbensz, hogy mennyire a szolgáltatásokhoz (villany, víz, gáz, horribile dictu, internet) kötött vagy? rettentően ijesztő.)

Vágás, pár évvel később vagyunk, 2010. Idén már májusban alig tudtam mit kezdeni magammal, alig vártam, hogy hazajöjjek ide, annyi tervem volt. Netet köttettem, hogy tudjam a Filmtettet szerkeszteni. De itt foglalkozni kell a házzal, az udvarral, a csűrrel, mindennel foglalkozni kell kicsit, minden egy kis izzadtsággal jár. S ez a jó benne. Városon semmivel sem kell foglalkozni, mindennel valaki más foglalkozik, fele olyan jól. Te csak a “te munkádat” kell tedd. De hát, mi a munka, kérdem én? Az a munka, amit másnak dolgozol? És megkapod a százalékocskádat? Nem szar ez egy kicsit? Nem becsülöd kicsit alá magad? Nem az az igazi munka, amit saját magad érdekében végzel? Legyen az kapálgatás, festegetés, írás vagy rendezés?

Nem egyszerű itt sem. A gyerekkor eltűnt, az akkor a felnőttek bagatellnek tűnő problémái lettek fontosak, vagy az árvíz ellen kell védekezni, vagy a cserepet kell újrarakni. A munka néha túl soknak tűnik, főleg ha balfaszul kaszálsz vagy ügyetlenül meszelsz. De egy ideje szilárdan él bennem az elhatározás: nem igazán van kedvem innen elmenni. Jó, persze, ősszel megint jön Kolozsvár, lenyeljük még egy darabig (meddig? 1 év? 2 év), de közben azt számolgatjuk, hogy hány zsák ciment kell ide, vagy hány métert kell meghagyni ott. Mert közös lónak túrós a háta, a város pedig egy nagy közös ló (a romániai városok pedig háromszor olyan túrósak, mint a nyugatiak, ezt nem is vitatom). De azonkívül, bármennyire erőltetem a gyermeki fantáziámat, alig tudok elképzelni valamit, amivel külföldön több, jobb lenne nekem.

Nem azt mondom: ma is szívesen elmennék kicsit valahova. Londonba egy félévecskére. Világot látni, mittudomén. De hogy egy árva, pályájáról kizökkentett elektron legyek valamelyik kibaszott nagy molekulaszerkezetben, annak nem látom értelmét. Egyszerűen itt mindent itthonnak érzek, természetesnek. Az ablak alatt ugató kutyának itt értelme van, Kolozsváron zavar. Itt beleépül a reggeli álomba, ott felébreszt.

Szóval igen, látom a rációt az elmenésben. Azoknak, akik már nem érzik ezt itthonnak. Akiknek ez nem elég, vagy túl sok. Én viszont szeretem itt. Bármennyire is komplikált lennék, csak egy egyszerű székely vagyok.

Lolek és Balek I.

Már haltam meg, annyira ki akartam próbálni a kézzel rajzolt animációt.

Axiomatikusnak tűnő megállapítás

A szárnyasok májából készült pástétomok esetén a madár mérete egyenesen arányos a pástétom finomságával. Ilyen sorrendben: tyúk, ruca*, liba, pulyka.


* “kacsa”, azoknak akik nem látták a székely nyelvleckéket (van-e ilyen? gyöszteszeg ide, törjem le a derekadot, hejj!)

A pókháló előnyeiről

A pókháló szociálisan nem túl előnyös dolog. Ha pókháló van a házadban, rendetlennek, mocskosnak tűnsz. “Ez se szeret sepregetni” – súgnak össze a tiszta és rendes háziasszonyok, gyanúsan méregetve a pókhálós, ápolatlan(nak), elhagyatott(nak tűnő) házat. Az emberek rendszeresen irtják a pókhálókat, főleg a látható helyekről, sarkokból, két szekrény közöttről, függönytartó alól, még a hátsó budiból is.

Pedig a pókháló milyen fasza kis dolog! Költséghatékony, természetes és “zöld” légy- és szúnyogirtási módszer! Hátradőlsz és hagyod, hogy a háló tegye a dolgát, s majd gúnyosan a markodba kacagsz, amikor a pimasz légy kétségbeesetten vergődik vacsorává válása előtt; időnként csak a tetemeket kell felseperni. S a képregényekkel ellentétes módon a pókcsípés nem radioaktív, nem változunk tőle Pókemberré. S ha véletlenül azzá is változunk, az se rossz dolog, tudunk a falon járni, sőt, saját pókhálót szőhetünk a kis geci cseszlék ellen. Persze, a hatalmas erővel hatalmas felelősség is jár…

Pókhálót a házakba!