Meltdown

A régi freeblogos blogot próbálom áthozni.

Havi archívumok: június 2011

Död*

(szintén…)

 

A fekete ló szomorúan mekegett, amikor arrébb csúsztattam a sakktáblán, közelebb a sánta fehér királynőhöz.

– Nem is tudtam, hogy ti, lovak, mekegtek újabban – szidtam, mint a lovat. Akkor meg haragosan felvonyított. Ez a bolond állat nem tudja eldönteni, hogy Kerberosz vagy Patás legyen. Már kezdtem fogalmazni cirkalmas letolásomat a sakktábla- és figura-faragó mesterhez, amikor az idétlenszőke figura hatalmas kardcsattogással a homlokterembe nyomott egy lihegő futárt.

– Tulajdonképpen mi járatban is vagy errefelé, te fosképű lovag? – kíváncsiskodtam.

– Jó, hogy kérdezed. Voltam egy pindurit a Szentföldön**, keresztesháborúzni. Aztán hazajöttem, ide ne.

– Jézusmária! – humorizáltam. – És milyen volt? – kérdeztem tettetett érdeklődéssel, miközben bástyámat bevehetetlenné tettem (két lépéssel).

– Hát, elég unalmas, ami azt illeti. Meleg és homokos. – búgta.

– Milyen érdekes. Most szinonimákat mondtál egy olyan szóra, ami majd a huszadik században jelentős méretű politikai és emberjogi disputározásoknak lesz ind/oka.

– Mi az a huszadik század? – butáskodott, ahelyett, hogy a szóra kérdezett volna rá (mint ahogy számítottam), közben meg egy kiegyenesített kaszájú fehér parasztot próbált átcsempészni az én térfelemre. De a szalonnaszagból rájöttem a turpisságra.

– A huszadik század, kérlekszépen, egy olyan hely… nem is, egy olyan idő… nem is: egy idegállapot, amit huszadik századi emberek éltek meg és írtak le először – surmóskodtam, közben a hímre ehező fekete királynőmet próbáltam megetetni paraszttal, de nem ízlett neki a pórhús, még po(ó)rhanyósan se.

– Nanana. Ez tautológia – akadékoskodott. S benyomta fehér pejét a királyom mellé, sakkba hozva az öreget.

– Tautológia az eszed tokja! Te egy hülye tauton lovag vagy! – kiáltottam fel dühösen. Felment a cukrom, a képébe szórtam egy marék sakkbábut és elsiettem, már amennyire a vészjóslóan lobogó fekete köpenyem engedte.

De hát nem engedte. Megbotlottam, hasraestem, így a láncing-mellvért-kombinációban jelentős koordinációs zavarokat mutató lovag is könnyedén utolért. Egy rozsdás inoxkést tartott a nyakamhoz, arra kényszerítve, hogy fruska módjára felsikoltsak és négykézláb meneküljek.

– Most mit rohansz? Nem is vág ez a rozsdás penge! – heherészett a lovag saját poénjától megrészegülve.

– Pont ettől félek. Még elkapok valami hülye betegséget tőle, vagy mittomén – hebegtem hozzám méltatlan módon. Aztán észbekaptam.

Felugrottam, a zakóm ujjából kirántott tepsivel fejbevágtam az egyre szőkébb lovagot. A rántotta csak amúgy csorgott lefelé a pofalemezén. S mivelhogy égett a pofája, a rántotta is sercegni kezdett. Gyorsan megsóztam-borsóztam-paprikáztam, két olajbogyót is odahajítottam. Szegénynek egyre jobban égett a pofája, így megkockáztattam a lehetetlent: két vékony csík húsos szalonnát akaszottam a füleire: máris kezdtek összekunkorodni. Mennyei szag terjengett a síkságon. Éppen a savanyúságos borkányt kezdtem feszegetni (minden volt benne: árdé kaporral, finnugorka ekkora borsószemekkel ni, káposzta cékladarabokkal, sőt ördögszarv-paprika is, kis zsenge, átlátszó hagymákkal), amikor neszezést hallottam a hátam mögött.

És valóban, egy egész regiment posztóruhás paraszt főzte a vizet a nesszhez. Akkor, a savanyúságtól megihletetten, erősen felpaprikázódtam:

– Először is, uraim!

– Nem vagyunk urak. Kommunisták vagyunk.

– Akkor elvtársak! Először is, mi ez a sündörgés? Mondta valaki, hogy önök is meghívottak az utolsó vacsorára? Másodszor, mi ez az óccsóság? Ha azt hiszik, hogy a Halál nesszkávét fog inni, akkor erősen tévednek! Kéremszépen, nyomás haza!

A sok bugris viszont nem tágított, ki a villáját, ki a kését, ki a kaszáját kezdte fenni. Ezt a szemtelenséget már nem nézhettem tétlenül. Hogy képzelik, hogy jóllakik mindenki három tojásból, két csík húsos szalonnából, két olajbogyóból és egy borkány savanyúságból? Nagyon felpörcölkölődtem, a lehető legocsmányabb ábrázatomat felöltve kikaptam a kaszát az egyik elvtárs kezéből, s egy suhintással végeztem az egész ingyenélő bandával.

Az egyik elmenekült, és elmesélte amit látott. Azóta minden meseregényben, iskoláskönyvben, képesbibliában és moziban fekete köpenyes, koponyaarcú kaszás alaknak vagyok ábrázolva. Pedig saját kaszám sincs, csak a hivatali.

És igaz, hogy jóllaktam, de azóta senki se akar sakkozni velem.

 

* Halál, svédül. Ihletődött A hetedik pecsét című filmből.

** Kézdi mellett

J. C. Szupersztár

(szintén régebbi szöveg)

 

A borzos figura lábaival lecsatolta a kezeit a keresztről, leugrott, vakkantott egyet és tovaszökkent, mint valami ormótlan gazella.

Az egyik vadász, aki még véletlenül sem gazellára vadászott, kikémlelt rejtekéből, megnyalta hatodik és egyben legvastagabb ujját, az ionszélnek tartotta és elbődült:

– Ma eső lesz. Apokaliptikus. Golyók fognak záporozni.

A másik vadász megértően bólogatott. Tudta, hiszen ő áll majd a ravasznál. Mindent tudtak, hiszen a jövőbe láttak.

– Könnyű a jövőbe látni, ha nálad a fegyver – legyintettem a narrátor.

Nem árt a rádiós összeköttetés egy hajtóvadászatnál. Így gondolta a harmadik vadász is, aki már látótávolságon kívül volt, egy kicsi pontnak látszott. Egy kicsi pontnak is érezte magát, éppen ezért fogott fegyvert. Belebólintott a rádióba, felcsavarta a gázlángot a puskán és feszült szuszogással figyelt.

Az első bekezdésben találóan ormótlan gazellához hasonlított borzas figura meglepő energiával pattant árokról bokorra, bokorról árokra. Meglepő energiával, mondom, ahhoz képest, hogy negyven napig koplalt Pusztakamarás mellett egy szurdokban.

A rádióval, látcsővel és puskával ellátott, de csökkent reakcióidejű harmadik vadász már várta. Amikor már mindketten kis fekete pontoknak látszottak, hirtelen zoom!, és elejébe ugrott az immár teljes életnagyságban látható vadász az ugyancsak teljes életnagyságban látható torzonborzosnak.

– Az Isten szerelmére, állj, vagy lövök! – kiabált saját hangerejétől és arzenáljától megrészegülten a vadász (egyáltalán nem hasonlított a magyarkártyán található stüszi vadászra).

A mosdatlan, véres tenyerű torzonborzos hirtelen a legkifogástalanabb angolsággal és hidegvérrel szólalt meg:

– Érdekeseket mondasz: van egy olyan érzésem, hogy akkor is lősz, ha gazella módjára továbbszökellek, és akkor is, ha megállok. Sőt – nagyon is félreérthetően – szerintem azért szólítasz fel megállásra, hogy annál könnyebb legyen lelőnöd engem. Ezzel golyót és időt is spórolsz. Ez mind rendben van. Ennyi ravaszság még mind belefér egy impotens,-záns vadász trükktarsolyába. De miért dobálózol a mi Urunk, az én jó Atyám szerelmével? Ezt mondd meg nékem. Hát van pofád? – dühödött fel.

Hirtelen dulakodni kezdtek. Nem is lehetett tudni, ki lőtt először (csak sejthetjük, hogy az, akinél fegyver volt), mindenesetre vér festette be téli radioaktív tájat.

S akkor megnyílt az ég: kilőtt, füstölgő golyóburkok és rozsdás srapneldarabok kezdtek szotyogni sebéből.

Karácsony volt.

Joe, az asztalos kb. 700 kilométerre onnan felsóhajtott: – Ma sem lesz megváltás. Kezdhetem elölről. – Benyomott egy szerelmes kazettát és bebújt az asszony mellé. Az asszony szűz volt, Joe pedig vízöntő. Nem is találtak. Ettől függetlenül a szerelmes kazettofon megszólalt.

Udvarlás

Kedvesem, nagyon-nagyon jólesett ez a mai este. Ahogy a gyertafény megcsillan a fejed búbján levő zselén, az mindent megér. Kár, hogy nincs nálam egy fényképezőgép, hogy megörökítsem ezt a nagyszerű képet, mielőtt összerondítam a hajadat, mert bizony össze fogom borzolni rendesen, de még mielőtt nekiállnánk a kuszálásnak, azért hadd mondd meg, hogy Heidegger vagy Kant? Mert tudod, kedvesem, nagyon nem mindegy. Még Gadamer és Derrida között viszonylag ki tudnánk egyezni, mert eacchhhh, de Heidegger és Kant az igazán vízválasztó tud lenni, mintha csak a lét vagy az idő között kéne választani, nemdebár? Apropó, lé, nem kérsz még egy pohárka pezsgőcskét? Nem is baj, ha nem kérsz, jobban szeretném, hogy minél józanabb lennél, tudod, én nem szeretem leitatni a csajokat, bocsánat, nőket, mert úgy gondolom, hogy az olyan, mint amikor a Mencseszter kiáll a román C díviziós csapat ellen, szóval nincs benne kihívás és akkor nem ér semmit, márpedig a szerelem igazából egy kihívás, nem így gondolod te is? Szerintem így gondolod, látom a szemeidben, ahogy megcsillannak benne a szavaim és visszatükröződnek, akár a tengerfenékről, apropó fenék, gönyörű segged van, de ne haragudj, meg tudod mondani hogy melyik templomban voltál megkonfirmálva, a Dónát útiban vagy a Farkas utcaiban? Igazán nem mindegy, tudod, egy rossz konfirmáció rányomja a bélyegét az emberre, egész életében kísérteni fog, és volt egy lelkész, aki félrekonfirmált néha, amikor megitta a istentiszteleti bort, de hát ez ilyen, az emberiség története tulajdonképpen az alkohol története, és éppen ezért szeretném hogy józan legyél, amikor behatolok a… fejedbe a gondolataimmal, mert nekem nagyon sok gondolatom van ám, tudod, nagyrészük most köréd összpontosul, apropó összpontosulás, mit is mondtál, apukád hol dolgozik? Jaj hogy munkanélküli, értem, hát az nem olyan jó, de gondolom, amíg dolgozott, az autóalkatrészgyárban dolgozott, mert te egy gyönyörű szirén vagy egy tengerszem közepén, apropó szem, gyönyörű szemeid vannak, mondtam már? És ez most akkor kék inkább vagy zöld? Vagy türkiz? Vagy micsoda? Nem mintha nem tudnám megállapítani magamtól, de függ a fénytől is, és aztán itt igazán nincs olyan nemtudommilyen nagyszerű fény, de hát gondolom, hogy a vendéglő jellegéhez tartozik az is, hogy milyen a világítás, az intim vendéglőhöz intim világítás dukál, majd meglátod, milyen intim világítás van a hálószobámban, apropó hálószoba, nem megyünk? Kérem a számlát és menjünk, későre jár és reggel biztosan korán kell keljél, hiszen a mosónők korán kelnek, háháhá, vicceltem, tudom hogy nem vagy mosónő, ez egy józsef attilás poén volt, jaj hogy nem tudod, ki volt józsef attila, hát izé, a semmi ágán ül szívem… apropó szívem, megyünk, kicsi szívem, gyere menjünk, na, kérem a számlát, jó? Nota, vă rog!

 

(aztán ez lett belőle…)

Menü

(ez egy cseppet régebbi szöveg, de hátha élvezitek)


Az aszfalt már folydogált. S akkor mi lesz még áprilisban? Három kövér nő jött velem szembe, egymásba karolva, szemmelláthatólag olvadoztak, de nem a gyönyörűségtől. Mint három grácia, csacsogtak izzadva, a karjaik alatt két-két hatalmas folt látszott tátongani, mint kozmikus kapuk egy másik világba.

Az egyik, a középső, elesett. A lábai összelapultak alatta, a torzója is egy pocsolyába folyt szét hirtelen, már csak egy fej üldögélt a tócsában és beszélt, beszélt, mondikált tovább, hogy milyen meleg van, meg hogy a fia mindjárt érettségizik, és még nem lehet tudni, hogy hol lesz a kicsengetési ebéd megtartva, valószínűleg a lila étteremben, de az is lehet, hogy a pirosban, habár a piros szín sok negatív konnotációt hordoz egyesek számára, másoknak meg kedves nosztalgiát, és így tovább, amíg egészen elolvadt a nő. Százharminc kiló olvadt matróna a földön.

A másik kettő mit sem törődve átlépett a pocsolyán, egymásba karoltak, kiküszöbölve az űrt, ami kettőjük közt támadt, és vidáman-izzadtan csicseregve tovább indultak.

Hirtelen a jobboldali nő, mint egy ostyátlan fagylalt, összetöppedni látszott, alfelével szétkenődött a földön, csillogott a sok zsír a már hullámozó aszfalton, az olvadó csoroszlya egy-két helyen reakcióba is lépett a talajjal, forott, pezsgett, mint egy cévitamin-tabletta, sziszegett az aszfalt, de a nő csak beszélt tovább, amíg még a hangképző szervei léteztek, aztán egyre inkább gurgulázásba csapott át az egész, már értelmes szavakat sem lehetett megkülönböztetni, csak éreztem, hogy valami nagyon fájdalmas dologról beszél, talán a vejéről, vagy veséről? Mindenesetre mintha észre sem vette volna, hogy olvad, aztán egészen elfolyt. Onnan tudtam, hogy kopasz volt, hogy ott maradt a nagy zsírtömeg tetején egy makulátlan lila paróka.

A harmadik nő, a legkövérebb, nagyot nézett, hirtelen igazi szörnyülködés tűnt fel az arcán, a pocsolyára pillantott, láttam az iszonyt és az undort az képén kiütközni, mindjárt hányni készült. „Maris, hát te is?”, kérdezte, felemelve a lila parókát. Majd levette a sajátját, a rózsaszínt, felpróbálta a Marisét, okos fejével biccentett, nem remélt, majd homokos sík talajra ért, vége volt az aszfaltnak.

A háromnős olvadási katasztrófa utolsó túlélője sóhajtott, vetkőzni kezdett. Legalább a ruhája maradjon érintetlen. Okos fejemmel én is biccentettem, mögéje lopóztam, s mint csendes inas, segítettem vetkőzni. Elsőnek a bordó virágos mellénykét kapta le magáról, majd a kis karmazsin kendőt sózta rám, aztán a bíbor szoknyától is megszabadult, végül vörös alsóneműjét hányta le arról a hullámzó monolit testéről.

Én sorsomba beletörődve hajtogattam össze a piros mindenféle árnyalatában úszó felszerelést és gyászinduló zümmögésébe kezdtem. A mamesz felemelt fejjel kezdett olvadni. Szép lassan ringatózott a gyászinduló ritmusára. Nőtt a tócsa, fogyott a nő. A háj sistergett: meztelen hátán megcsillant a napfény, egészen elvakított. Mire megint látni kezdtem, a nő sehol sem volt, felszívta a homok. Ott voltak hát már mindhárman a talajban, az anyaföldben. Az anyaaszfaltban. A szerves anyag szaga még az orromban kísértett, amikor szép lassan, szomorédesen a vendéglő felé indultam.

A bordó virágos mellénybe, rózsaszín parókába és kis karmazsin kendőbe öltözött pincér mosolyogva kopogtatott a tarkómon. Egy zsíroskenyeret rendeltem tőle. Azaz tudja, mit? Hozzon hármat.

TIFF2011

Az idén 23 filmet sikerült mindössze. De az élmény teljesen más volt, leginkább az Antigoné és az izgulás miatt. Szóval fasza, na. Érted.

Az idei TIFF toplistája:

Le quattro volte

I Saw The Devil (Akmareul boatda)

Mike Leigh: Another Year

Alex de Iglesia: Balade Triste de Trompeta

Mission London

Herzog: Cave of Forgotten Dreams

A majdnem kurvajó-kategória

Pierre Étaix: Yoyo

Rundskop/Bullhead

Amador

Reign of Assassins (ez a wuxia)

A futtottak még-kategória

Primos (Uncsitesók)

Vitus

Kartik Khrisnan

Big tits zombie (habár ez igazságtalan, mert végigröhögtem)

A white, white world (a szerb)

Über uns das All

S ezeket inkább ne ha nem muszáj

Balabanov: Kochegar

Potiche

Memorias del desarollo

Guy Nattiv: Mabul

Sofia Coppola: Somewhere

Pierre Étaix: Pays de Cocagne

Engelen