Meltdown

A régi freeblogos blogot próbálom áthozni.

Havi archívumok: július 2011

Időpép

(ugyancsak…)

 

Nagyon kellett már egy borotvagép, mert a szakállam a lábujjkörmeimet verdeste, és ez nem azt jelenti, hogy rövidek lennének a lábaim. Végül a félretett pénzzel egy erősítőt vettem, kábelekkel, mindennel, mert azt reméltem, hogy a három apám úgyis összepótol egy borotvagépre valót. Jött a születésnapom. A vadonatúj erősítő kellemesen búgott, egy hexagon alagú tortával vártam apáimat ünnepelni.

Borotvagép helyett időgépet kaptam ajándékba. Olyan mérges voltam a világra, hogy alig vártam a születésnap végét, hogy három apám takarodjon már a fészkes fenébe billiárdozni. Aztán kibontottam az időgépet, gondoltam, megnézem, működik-e, mert ha igen, esetleg felpótolom, és be tudom cserélni egy használt borotvagépre.

Persze, hogy a vén sarlatánok használt cuccot vettek. Az intervallum-zoomoló gomb már annyire el volt gyötörve, hogy alig akart forogni. Elkezdtem erőltetni. Aztán robbant egyet.

Elkeseredtem a füstben. Arra gondoltam, biztosan valami lehetetlen korban pakolt le, ahol nemhogycsak borotvagépek nincsenek, de billárdasztalok sem. Talán épp a dinoszauruszok vagy horribile dictu, a jakobinusok közé kerültem.

De a szoba ugyanúgy nézett ki. S akkor hirtelen megláttam néhány milliszekundummal ezelőtti önmagamat. Megpróbáltam beszélgetni vele, de a feedback miatt akkora sípolás lett, hogy ki kellett húzzam az erősítőt a falból, aztán erőszakkal magamnak ugrottam és befogtam a számat. Nem fáj(t) fejem.

Megpróbáltam másképpen kommunikálni vele, azaz magammal: integettem. Fel is fogtam, csak mindig néhány másodperctöredéknyivel később – de addigra már valami más járt a fejemben. Ezer kartács és pokol!

Akkor azt vettem észre, hogy egyre kevésbé értem meg magamat. Az integetések közti intervallum is állandóan nőtt. Megint megpróbáltam beszélni a fejemmel. S lám, a sípoló ördögi kör kellemes visszhanggá redukálódott. Mintha egy kis fémbudiban dúdolnám a kilenc és feledik szimfóniát. A visszhang is egyre nyújtottabb lett, már Grand Canyon-szerű magas- és mélységekből hallottam magamat. Hirtelen egy epikus érzés kerített hatalmába, már láttam magam hatalmas köpenyben szólni a kedves egybegyűltekhez. Sztentori hangon magyarázkodtam nekik a költség- és sárkányfogvetésről.

Rájöttem, hogy a visszhang is azért távolodik ilyen drámai távolságokba, mert a köztünk levő idő egyre csak nő. Egyre távolabb kerültem magamtól, eredeti elképzeléseimtől. Hol van már a kisgyerek, aki mozdonyvezető akart lenni és szocializmust akart építeni fehér ingben és vörös kendőben?

Már lassan egy percre voltam magamtól, amikor megszólalt a csengő. Hát persze, hogy egy rossz álom volt, legyen is vége ennek a kínos szövegnek – sóhajtottam volna fel, de az óramutatók igen furcsán működtek. A percmutató előre forgott, a másodperc mutatója meg hátrafelé. Szétszakadt az idő kettőbe. Az időgépemhez rohantam, hogy állítsam meg. Egy része rozsdásodott és határozottan kezdett kimenni a divatból, más darabkái mintha sehol sem lennének, más részei pedig vadiújként csillogtak, sőt egyre újabbak lettek, maguktól upgradelődtek.

A kijelzőn megjelent, hogy a Windows túl régi verziója van telepítve az időgépre, az új hardver csak új rendszerrel működik. It’s not a bug, it’s a feature! – sivított az időgép, én is sivítottam, én is sivítottam, megint, csak már jó négy perccel később, mindenki sivított, mindenki sivított, sivított. Aztán megláttam magam, hogy a ronda, lábkörmöt verdeső szakáll már csak a térdemnél van és egyre kisebb lesz. Úgy néztem, talán reggelre teljesen sima lesz a pofám.

Végülis ezt akartam – sóhajtottam fel, kikapcsoltam az erősítőt, és elindultam megkeresni a mozdonykulcsot, fehér inget és a vörös kendőt.

Reklámok

Fejet fejért

(dettó)

 

A konyhának gúnyolt konyhában voltam. Éppen jóllaktam tükörtojással, zsíroskenyérrel, szalonnával és töpörtyűvel, s megittam az olajos kávét is, hangosan felböfögtem, hagyva a kis ételdarabkákat, hogy a hang- és légörvénytől vezérelve szétrepüljenek borostámról. Összemarkoltam két kezemmel a valószínűtlen mintázatú abroszt (hol kockásnak tűnt, hol pöttyösnek), s mezítláb kitotyogtam vele a februári hideg teraszra, kirázni azt.

Bumm, szólt az abrosz, s repült a sok morzsa, ki tudja hol áll meg? Bumm, szólt még egyet az abrosz, s egy újabb morzsahullám libbent ki belőle, a fizika törvényeivel semmit sem törődve nyesték a levegőt vidáman. Bumm, szólt utoljára – mert szürrealizmus ide vagy oda, már az én sok lábam is fázni kezdett – az abrosz valószínűtlen mintázata (most mintha virágok lettek volna rajta), s az utolsó, legkisebb és legnagyobb morzsafelhő is elhagyta. Mint májusi csillageső, mint ezer szűzlány könnyei, mint tűzijáték a lebontott berlini falnál, mint forgószéltől felkapott és aztán ledobott megannyi varangyos béka, repültek mit sem sejtve. Le, a blokk elé.

Már berohantam volna, vissza a konyhának becézett konyhába, amikor kikristályosodott bennem, hogy rosszat csináltam: az alsószomszédok nyakába szórtam a morzsát! És tényleg – visított fel bennem az immár kikristályosodott gondolat.

(Lent két alsószomszéd vakarta seprűvel és kapával és hanglemeztűvel és piszkepapírral a havas-jeges autóját. Az egyik egy Mazda volt, a másik még mazdább. Az autók pedig Dácsiák, mindketten. A két szomszéd fejetlenül dolgozott. Két hallgatag csonk bújt csak ki a tréningfelsőből – tudom, hogy groteszk és undorító kéne legyen, de nem volt az! Inkább fenséges volt a két fejnélküli ember néma munkatánca: vakarták, súrolták, nyögtek melléje, hogy munkaszerűbb legyen a munka, vakarták, súrolták, lihegtek melléje, hogy élvezetesebb legyen az erőfeszítés, vakarták, súrolták, izzadtak melléje, hogy látszatja is legyen, amikor felmennek a blokkba és az asszonyok megszagolják a hónuk alját, hogy hadd lám, dolgoztak-e?)

Dolgozott a két alsószomszéd, fejetlenül dolgoztak, nyakukba hullt a morzsa. Gyorsan bekaptam volna a fejem a teraszból, hogy ne lássák, honnan jött a temérdek finom morzsa (ha galamb lenne a két szomszéd, hej, be szeretnének engem), de nem jött velem. Így testemmel beestem a konyhának kikiáltott konyhába, a fejem egy darabig szomorúan vacogva (kis testét nem nézték a csillagok) lebegett a levegőben, ahol az imént még morzsák miriádja lebegte párzási balettjét (mint megannyi béka), aztán, némán engedelmeskedve (de nem teljesen bedőlve, mint holmi naiv szamár) a lerántó gravitációnak, szép lassan ereszkedni kezdett.

És landolt, szép lassan landolt, pontosan a két piros Dácsia közé. Halkan neszezve hullott fejem a hóba, ami még mindig sokkal szebb dolog, mintha porba hullna (nem is beszélve a fehér szín által sugallt konnotációk halmazáról). A két alsószomszéd morzsás fejével megállt autója vakarása-súrolásában. Eldobták a seprűt, kapát, és piszkepapírt, s úgy, fejetlenül, ahogy voltak, a fejem felé iramodtak. Most már nyilvánvalóvá vált, hogy a fejem kell nekik. Addig hangtalan apátiában meredező testem felpattant, és úgy, ahogy volt, pucéron, bugyiban, spanyolcsizmában, meztelenül, kertészgatyában, ádámkosztümben, mellvértben, csórén, adidászban, semmivel sem törődve, mint maláj tigris rohant lefelé az emeleteken. Lihegésre képtelenül, a gazella ijedt szökellésével, hármasával, négyesével szedtem lábaimat s pláne a lépcsőfokokat. Mire vacogva, kipirulva, kizöldülve, belilulva és kimelegedve kiugrott a blokkajtón, letéve sok lábát az olvasóban karácsonyt, ajándékot és szenteket előidéző hóba, a két fejetlen alsószomszéd már holtan feküdt fejem körül. Mint ahogy a félreértelmezhetetlen jelek sugallták, a hanglemeztűt nem dobták el a seprűvel, kapával és piszkepapírral együtt, hanem egymás gyászosan meredező pocakjába mélyesztették, mint két kicsinyeit védelmező csörgőkígyó. Már csak lábujjaik utolsó rugdalózását kaptam el.

Kevéssé büszke, de azért örömteli hadarással illesztettem vissza fejemet jól megérdemelt testemre. Sóhajtottam – most már lehetett, mivel tüdőm és szájam újra egy és elválaszthatatlan volt –, felindultan felindultam az emeletre, a konyhának emlegetett konyhába, elmosogatni a már oly messzinek tűnő reggeli során tükörtojással, zsíroskenyérrel, szalonnával, töpörtyűvel és olajos kávéval összepiszkolt edényeket.